"Eltűnt már minden, miről álmodtál,
Széthullott lassan, mint egy kártyavár,
Nem kell a szép szó, itt már senkit sem vár
Úgy érzem elkéstünk és lázadnál, holnap már

Ne félj, ne szólj, ne mondd hogy jó...
Az élet nem mindig pont rólunk szól...

Rámtör hajnal, nem lesz már ugyanaz a nap sosem
Mikor hangod ébresztett fel
Csak álmom mélyén, őrzöm a lángot még
Már mindent elfújt a szél...
Ha hátat fordítasz, mert szerinted úgy igaz
Emélkül mit mondhatnék?...

Nem kell, hogy eltitkold, mi a lelkedből szólt
És nem kell szégyelld azt, mert mind értünk volt
Végül már nem hittem hogy van választás
Érzem, hogy bölcsebb lettem, nem fáj már: mondd good-bye...

Ne félj, ne szólj, ne mondd hogy jó...
Az élet nem mindig pont rólunk szól...

Rámtör hajnal, nem lesz már ugyanaz a nap sosem
Mikor hangod ébresztett fel
Csak álmom mélyén, őrzöm a lángot még
Már mindent elfújt a szél...

Rámtör hajnal, nem lesz már ugyanaz a nap sosem
Mikor hangod ébresztett fel
Csak álmom mélyén, őrzöm a lángot még
Már mindent elfújt a szél...
Ha hátat fordítasz, mert szerinted úgy igaz
Emlékül mit mondhatnék?..."

Hiányozhat valaki úgy, hogy reggel-este egy dal jár a fejedben?

Hiányozhat valaki úgy, annyira, hogy nagyon sok idő elteltével sem tudod megérteni a végének a miértjét? Hiányozhat valaki úgy, oly annyira, hogy elhidd végre: Ami egyszer elkezdődik az százszor véget ér?! 

Barátság. Pedig azt mondják, hogy a barátság örök.

Azt is mondják, hogy bajban ismerszik meg a barát.

A maga módján mind a kettő igaz.

S a maga módján mind a kettő pokolian fáj.

Persze, az emberek jönnek-mennek egy emberi életben.

Olyan az egész az én fejemben, mint egy nagy Vonatozás.

Kör alakban helyezkedő sínek. Bizonyos távolságra egymástól megállók.

S a jól ismert kürt hang.

Mindenki áll egy-egy megállóban.

Ha oda ér a szerelvény,a fékezési hang után lelassul, majd megáll, kinyílik az ajtó, s Te felszállsz. Kezedben valamivel. Néhol ajándék, néhol átok. S Veled egy időben Valaki leszáll. Az Ő kezében is van valami- valami, amit pillanatok múlva Te kapsz meg tőle, azért cserébe, amit adsz neki.

Aztán helyet foglalsz egy ülésen. A leszálló talán vissza néz, majd eltűnik a távlatokban.

Az ajtók bezáródnak. Elindul a vonat. S mész. A következő megállóig.

Ahol immár te szállsz le.

S Valaki felszáll helyetted.

Ez így jól hangzik. Talán szépen is.

Csak nem egyszerű megszokni, még a gondolatot se, hogy lekell szállnod. Nem egyszerű megküzdeni a gondolattal, hogy valaki felszáll helyetted, s leül a te helyedre.

S nem egyszerű megérteni azt, amit a leszállónak adsz. Ahogy azt sem, amit a Te kezedbe *nyomnak*.

A jót már-már természetesnek vesszük, az adott pillanatban nem számolunk azzal, hogy vége lehet idővel. Pillanatok alatt. Vagy lassan, csikorogva.

Az utóbbi a fájóbb, talán.

Intenzívebben éljük meg minden másodpercét.

Ennek bizonyítéka ez a dal. Ez a dal is.

Gondolkodtál már azon, hogy ha vissza tekerhetnéd az időt, máshogy csinálnál valamit is?

Én rengeteget. Végül kénytelen vagyok, voltam ráébredni, hogy amin változtatnék, az nem csak rajtam múlt.

A másik félen is.

Hiszen le lehet hozni az égről a csillagokat, lehet szeretni halálósan, lehet félteni, lehet aggódni, lehet törekedni a tökéletességre. Magadban.

Nem tudhatod, hogy a másik ember, másik fél, szerelem, haver, jelen esetben barát, mit és hogy értékel.

Nem tudhatod, hogy elég jó -e neki az, amit te adsz.

Nem tudhatod, hogy érti -e azt amit, és ahogy adsz a kezébe.

Sajnos sok esetben értékelni sem tudják.

Pedig milyen jó is adni!

Sokaknak maga a barátság szó is idegen, ismeretlen.

Talán érezhető a soraimból, hogy fáj.

Fáj, mert vége. Fáj, mert nem értem. S fáj a tudat, hogy talán én nem voltam elég jó.

Mindenki ismeri azt az érzést már, amihez nem lehet elég felnőttnek lenni: Ha ellöknek.

Ellöknek, félre az útból. Mai szóval élve: Leváltanak. Egy talán jobbra. Egy okosabbra. Egy kedvesebbre. De. De egy hamisabbra is egyben.

Sokszor fordul elő az ilyen. Velem a megszületésem pillanatéban esett meg először.

Ön-ön hibámon kívül talán.

De a sokadik után is azt állítom, hogy nem lehet ezekbe beleszokni.

Nem lehet megélni úgy, hogy ne törjön meg.

Akkor nem, ha gyermeki őszintességgel, szeretettel ragaszkodsz egy emberhez.

Egy Vajda János vers ötlött az eszembe. Abból is az első verszak:

Vajda János: Harminc év után

Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász-sorunk betőlt.
Találkozunk - irgalmas végezet!
Utólszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.
 

Jusson eszünkbe egy általam említett eset: Ellöknek.

Hát nem ismerős az érzés? Az az érzés, amit a vers leír? A szavak, a hangulat? A hangvétel? S az a már-már kézzel fogható fájdalom, ami süt belőle?

Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy nem tudja, hogy mit veszített. Még nem.

De elfog jönni az az idő, amikor Ő fog jönni. Ő fog engem újra keresni, s nyitni felém. Ő fog talán sírva könyörögni, hogy bocsássak meg.

S akkor már én fogok mosolyogni, s mondani: "Ne haragudj, erre nincs időm. Vár egy jó barátom. Talán más meghallgat majd."

S az a jó barátom? Talán Te leszel az.

Te, mert nem vagy fölnőtt.