Kinnt valaki zörög. Az ajtótól nem messze.

Csukódik a garázs ajtó, majd újra kinyílik.

Járkáló lábak árnyéka csúszik be az ajtó alatti résen.

A nap küzd a fennmaradásért- vetekedve a felhőkkel lép porondra.

A szellő dalokat suttogva halad tovább.

Kávés bögrém tele-kívántam,de alig akar csúszni.

Ahogy ma semmi sem csúszik.

Háborog a tenger bennem. Megint,újra.

Otthontalanság,kételyek. Sebzettség.

Ezt érzem.

Elvágyódom. Messze földre újfent.

Az 1300 kilóméter nem volna elég már,azt hiszem.

A változó időjárás meghülyítene.

Napfényes partra van szükségem, ahol a lelkemben lángoló idegszálak megnyugodhatnának.

Megint.

Más környezetre.

Olyanra,ahol lehet újat építeni.

S amely elég tág és ismeretlen ahhoz,hogy belfeledkezhessek.

Mondjuk egy tengerpartra...

Néhány arra kóricáló madárral,lélekkel a napszívta homokon.

Egy pléddel alattam.

S azzal a messze lévő ponttal azonosulva, ahol aföld és ég összeér.

Talán néhány ugráló delfin is szépíthetne, mélyíthetne a látványon, azt hiszem.

Sóhajtok egy nagyot.

Tudom,hol a helyem. -Ott-.

Tudom, mit szeretnék csinálni. -azt-.

De nem tudom hogy lenne megvalósítható.

A bátorságom inamba szállt most.

Nem tudom minek köszönhetően.

Stoppolni... Talán bejátszhatnám újra-megint.

Veszélyes,de szeretem a veszélyt.

Akkor arra figyel az ember,hogy ne sérüljön.

Ne adhassák el a lelkét az ördögnek,akaratán kívül.

És a sok sár, sérülés eltörpül-feledésbe merül úgy,olyankor.

De muszáj lenne nekem kitennem magam ilyeneknek ahhoz,hogy az lehessek,aki vagyok?

Megérezzem,lecsititsam lelkem?

Két nap múlva lemegyek egy újonnan szerzett kedves ismerőshöz egy-két napra.

Beszélgetni,feltöltődni, napozni.

Pihenni, levegőt venni.

Talán egyenesbe rángat a Szabadság íze.

Szabadság.... Most is az vagyok.

De nem úgy,ahogy kéne.

Gúzsba kötött kezekkel ülök egy domb tetején ,bámulva a lemenő napot, könnyekkel küszködve.

Ez volna a szabadság? Nem!

Nem! Nem! Ez nem a szabadság gyümölcse.

Talán a körülöttem ácsorgó, vocsorgó pitbullokkal jóba lehetne lenni-addig,amig a zsinort nem rágják le csuklóimról.

Aztán képükre csalódottságot varázsolva lelépni.

Mikor kezeim már szabadok, letörölni a könnyeket arcomról, felállni, belemosolyogni a nap törékeny sugaraiba, és elindulni.

Egy olyan világ felé, ahol a Boldogság minden feléd hajló virág vérében benne van.