Belül meleg, kívül fagyott, rideg minden.
Szürke köntöst rántott magára a minket körül ölelő világ, ezzel mintegy eggyé válva a zord téllel.
Új év. Új esztendő. Új lehetőségek. Új kitűzőtt célok.
Csak mindezt egy jégtakaró borítja.
A páncélra hajazó jégtakaró tetejét látom csak: Kérdések, kételyek képében, amelyeket jégvirág fed.
Ugyan ezen ablakon rohanó jégvirágban kristályozódik ki bizonytalan létem bizonyos hibája.
A jégvirág megcsillanó levelei már-már rám kiabálva kérnek számon:
-Akarom? Jó ez így nekem?
Ha tehetném, varázs pálcát ragadnék. Lehunynám a szemem, megsuhintanám, és varázsolnék. A szürkéből ezüstöt, a sárgából aranyat csinálnék. A jégvirágból igazi, zöldellő növényt teremtenék, amely csillingelő hangon szólítaná meg a felé közeledőket, ezzel mosolyt fakasztva mindannyiunk lelkében.
Az új esztendő talán csak némi akaratot, erőt, és változtatni akarást hozott a putonyában-személyesen Nekem.
Illetve egy tiszta képet arról, ahogy élek most. Tiszta képet azon emberekről, akik öveznek.
Akik kezemre, lábamra súlyt akasztva késztetnek egy helyben való toporgásra.
Döntenem kell. Az időm fogy- érzem- , tehát muszáj.
Lépnem kell. Az erőm fogy -érzem-, tehát muszáj.
Élnem kell. A levegőm fogy -tudom-, már-már zsibbadást okozva ezzel egész testemben, megbénítva kilétemet-, tehát muszáj.
Sikerülhet? Igen. Akkoris, ha bizonytalan lépteimet rázza majd a zokogás.
Akkoris, ha tudom: A fájdalom, félelem, -mint a szenvedély és a szeretet- igenis, együtt jár.
Tűnődöm. Képek ezre vágtat át tudatomon, ezzel tudtomra adva azt,amit érzek,gondolok,látok, élek.
Egy kalitkába zárt madár ötlött először eszembe, aki elbújik a fém rácsok mélyén, ezzel azt gondolván,hogy eltűnhet a világ elől. A következő kép már egy szabadon szárnyaló madár, aki megküzdve a végtelen szelével, az Élet rejtette ezer veszéllyel , szárnyal a Nap felé, nem törödve azzal, hogy viasszá lett szárnyai pillanatok leforgása alatt megolvadhat.
Nem törődve vele, mert tudja, hogy a Nap sugarai melegen ölelik majd. A kalitkában jéggé fagyott lelkét idővel újra felmelegítve, képessé teszi majd a Szeretetre.
A Szeretetre, mely egyenlőre csak jégvirág képében igyekszik áttörni a megdermedt, sötétellő ablakon.
Eddig egyenlőre -mindhiába.
Amíg csupa fölnőtt uralja a világot, addig -egyre inkább úgy fest- , hogy ez így marad.
Addig ez a madár kalitkába zárva rostokol majd, oly annyira áhítva a szeretetet, akaratot, becsületet.
Hiszen egy szajháknak való világban jó kislányoknak nincs helye.
Nézem az ablakot... A jégvirág 18-as karikává formálódik lassacskán.
Igen... Egy szajháknak való világban jó kislányoknak nincs helye.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.