Igen, ma megkaptam. Csend hangja üvölt füleimbe.

Hetek óta először. Végre. Vágytam. Vártam. Akartam: Önzőn.

Ma enyém lett, egész lényével. Most hagyja, hogy kisírjam magam a vállán, símogat. Segít, félt. S leginkább megvéd.

Egy olyan világtól, amelybe nem szívesen létezem. -de muszáj-.

Egy olyan embertől, akit egyre jobban ismerek,s mégis: egyre kevésbé értek. -magamtól-.

Egy olyan érzéstől, amit csak olyan ember tud adni a másiknak,aki fontos. -de minek?-

Zúg a gép hangja, keservesen kéri, hogy pihenhessen.

De ma zsarnok vagyok. Nem engedem. Pihen eleget majd- ha már nem leszek itthon.

Próbálom szobám minden mozzanatát magamba szívni.

Annak a helynek az érzéseit, ahol igazán biztonságban érzem magam.

Redőny leengedve- szundít az ablak.

Telefon félre téve, had aludjon.

Ruhás szekrényem szája nyitva, folyik ki rajta az Álomkór.

Körbe hintve ágyamat, barna puha szőnyegemet, a növényeket, képeket.

Csak rajtam nem fog.

Csikorognak a kerekek, működöm. Nem akarok. Már nem.

De mégis.

Mai napom képei egymás után zakatolnak. Mintha moziba lennék -egyedüli nézőként.

De...De hang nincs.

Tátogó szájakat látok. Nyitott szemeket. Mozdulatokat.

De hangjegyek nem társulnak.

Furcsa mozi-élmény.

Bár, lehet én süketültem meg csak. Direkt.

Ennyivel is kevesebb jut tudatomig.

Megálltak a képek. Megijedek. Már meg is vakultam?

De nem... Feladta lelkem, agyam, emlékezetem. Nem győzhetett.

Csokorba szedném a Má-t, de csak részek villanak elő.

A férfi,aki a Nyugati előre hátra esett a mozgólépcsőn.

Véres kezem, miközben igyekszem zsebkendőt szorítani homlokához,orrához,fejéhez.

A mentő szirénázó hangja.

Egy volt osztálytársam, akivel a villamoson találkoztam.

Évek múltán. A szomorú hír, hogy a Mammut tetejéről leugrott fiút ismertük.

Egy iskolába jártunk. Mosolygott, örökké.

Furcsa tudni, hogy láttam a híreket. Olvastam újságot.

Mégis...Így tudtam meg az igazat, hosszú-hosszú napok elteltével.

Mindig szárnyalt. Most nagyot bukott.

Nem próbálom megérteni, mert tudom: Voltam már legalább olyan közel ahhoz, hogy feladjam, hogy féljek magamtól.

De mindig feltudtam állni. Eddig.

Ő nem. Miatta pislákol itt az ablak előtt egy gyertya.

Lángja erősen forgolódik: Aludna már Ő is.

Tudja talán, hogy holnap is van nap. S András holnap is lát majd minden meggyújtott gyertyát, hall minden elmondott imát.

Aztán a Geréb Ági féle demonstráció.

Elkéstem- nem saját hibámból.

Már csak arra futotta, hogy gyertyát gyújtsak Neki, egyedül, s halkan dúdoljak neki egy születésnapi dalt.

Ma 58 éves. S két és fél hónapja van elzárva igazságtalanul a külvilág elől.

Egy csodálatos ember, csodálatos anya, gyermek, nagymama.

S kiváló orvos.

Ezt csak azok nem ismerik el, akiknél jobb. Akiknél szerethetőbb. Akiknél sikeresebb.

S akiknél értékesebb a munkája.

Csodáltam a tábort, amely kiáll érte.

Csodálom gyermekeit,unokáit barátait, pácienseit, csodálóit.

De leginkább csodálom Őt magát: Lényét.Az erejét. Börtönbe zárt mosolyát.

Holnap lesz a tárgyalása. Háziőrizetet fontolgatnak.

Nem szabadság, de mégis egy darabka belőle.

Otthon lehet azokkal, akik a legfontosabbak Neki.

Otthon lehet, beosztva a saját idejét.

Haza mehet megnyugodni, remélni.

Emberi körülmények között lesz.  Ahogy érdemelte volna eddig is.

Tűnődöm: Mi az, ami ilyen erőssé, magabiztossá , csodálatossá teszi?

De nem bírok rájönni..

Hét éves öcsém fényképe elöttem.

Otthon született Ő is.

Őt is csodálatossá teszi valami: Talán az a magabiztosság, amit születése pillanatában szívhatott magában, egy olyan ember által, akinek kezei között a legócskább fém is arannyá változik.

Tehát marad a mondás: Free geréb Ágnes!!!

Szorítok Neki. Egy egész Nemzet szorít neki.

Sőt...Egy egész földgömb vár, ökölbe szorított kezekkel ,Ági első lépéseire abban a világban, ahol szükség van Rá.

Angyal