Igen, kesze-kusza.
Még mindig. Máig.
De az érzelmek erősödnek. A kötődés is.
Harcolok: Nem akarom. Nem lehet, fájni fog majd:
Mégis, pillanatonként nézem a telefonom: Mikor csörög majd? Mikor hív majd fel? Eszébe jutok egyáltalán? Vagy beleveszett nem éppen hétköznapi életébe?
Megint csodálatos órákat töltöttem vele.
Megint jól esett a csókja.
Megint jól esett, hogy tudtam: Mellettem van. Mellette vagyok. Marad. Maradok én is.
Minden érintésétől a hideg rázott: Igen, itt megállt az idő.
Bennem. Körülöttem. Bennünk, körülöttünk.
Talán...Talán Benne is. Csak remélni tudom.
Most nincs itt.
Levegőt nehezen kapok: Hiányzik a levegőből valami. Hiányzik belőlem valami.
Hiányzik... Hiányzik Ő maga.
Nagyon.
Rég éreztem ilyet.
Pillanatonként jut eszembe: Bárhova nézek, Őt látom.
Egy illat, egy kép, egy plakát: Mindenről Ő jut eszembe.
Ő...És az a láthatatlan válasz fal, amit leginkább én építettem fel, nem is olyan régen.
Lebomlik majd valaha? Nem tudom.
Áthidalható valaha? Szintén: Nem tudom.
Bárcsak tudnám.
Legalább a választ: Hiszen minden jobb, a lehető legrosszabb is, a marcangoló bizonytalanságnál.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.