Igen, kitavaszodott. Bár, a mai idő nem bizonyítja.
A Húsvéti hangulatot tompítja a felhős-esős idő.
Bár, tény: Már enyhülni látszik valamelyest.
Hasznossá nem tettem magam az elmúlt pár napban, ezt nehezen, mégis megkönnyebbülve vallom be.
A pihenés győzött.
Édes, édes semmit tevés...
Könyvvel a kezemben álomra hajtani a fejem.
Milyen régen is tettem ezt. Otthon.
Most sikerült.
Mások által csodásan megírt könyvek elégítették ki olvasni vágyásomat.
Hosszú-hosszú alvások adtak helyett megkopott álmaimnak -újra.
Mélyrepülések, magas vágták, csillogó patak partok, forró, tavaszi szerelmek.
Kavargó érzelmek, félelmek, helytállások.
Az örökké csalógató hűtőszekrényem reggel rám köszönt, kitárta ajtaját, és adta a kezemben a reggeli kávémhoz szükséges pasztőrözött tejet.
Az asztalon a Múlt heti Nők Lapja várta, hogy végre kezembe vegyem, és rongyosra lapozzam papír formálta testét.
Igen. Otthon. Végre. Nem sietve, nem sürögve. Nem balhézva, nem könnyekkel küszködve.
Hanem békésen szuszogó spániellel lábaim előtt, kandúr macskával ölemben, kávéval elöttem, újsággal kezemben pihentem.
Mert pihenhettem.
Csak néhány nap kellett itthon. Szükségem volt rá.
Tudom, érzem.
Ahogy a falaimnak, ajtóimnak, ablakaimnak is a rezgéseimre.
Nem rohantam el dolgozni.
Nem hulla fáradtan estem haza.
Nem szerelmem nevét dúdoltam, hol könnyezve, hol mosolyogva, tudva azt:
Nekünk nincs Holnapunk már.
Nézegetek óvatosan más után, újult erővel vágok bele a munkába holnap, remélve,hogy nem küldenek haza a kezemen lévő sín miatt.
Szükségem van erre a munkára.
Kemény, mert kemény.
De nemesít, társaságban vagyok.
Oda figyelnek rám, megkérdezik,hogy vagyok.
Össze-össze kacagok néhány pajtással már, boldogon várom a cigi szüneteket.
Kávéval a kezünkben pihenünk meg percekre.
Ahogy most tettem én is. Napokra pihentem.
Tömörebb egy szünet, de intenzívebb, azt hiszem.
Sok minden jár a fejemben most.
Tavaszi szellő hátán érkezett a szerelemre vágyás érzése.
A Tavaszi szellő hátán érkezett az élni akarás, célok keresése is.
Remélem, amilyen lassan akart jönni, olyan lassan is távozik majd.
Hiszen szeretem kiszámíthatatlanságát.
Szeretem erejét, amelyet sejtjeimig érzek.
Szeretem odaadását, nyüstölését:
"Élj, szeress, remélj...."
Szeretem hajnali símogatását egy fölnőtt világban.
Segít megmaradni embernek.
Legalábbis... Azt hiszem.
Amig a hűtőszekrényem köszön, amig a kutyám a lábamnál hever, amig kandúr barátom az ölembe ücsörög, a könyvem kéri, hogy lapozgassam, az újság is, addig tudom:
A Tavasz segít nem fölnőni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.