Ákos dallamai égnek belém. Most.
Előttem egy pohár málnás bor, meg egy vodka.
Így sem keltem még: Ideje megtanulni ezt is.
Nem, nem alkoholista pályafutásra vágyom. De Ma, Most mégis jó...
Jól esik, pihentet.
Hét óra óta talpon, körbe utazva fél Budapest: Jól esik megpihenni. Teret hagyni gondolataimnak.
Érzem, ahogy reggeli pirítósom ég gyomromban: Semmisül.
Igen, van nála erősebb. Most van.
Gondolataim cikáznak: Jobbra, balra, fel-le.
Erősen, gyengén.
Néha kisétálok a két lépésre lévő ajtón: Ráköszönök a Napra, mely a bősz időjárás jelentések ellenére is csodálatosan süt, feltöltődöm.
Feltöltődőm, ha érzem: Fáradok. Megint.
Bennem aggodalom. Több személyre vonatkozóan.
Füleimben dalszöveg, olyan, amire buliztam. Olyan, amire zokogva bújtam oda Valakihez.
Olyan dalszöveg, mely ad, önzetlenül ad, s mégis: Önzően elvesz.
Alhasi fájdalmaim tompulnak: éljen.
Agyam szintén: Ez is Éljen.
Hiszen azt mondják: Túl sokat gondolkodom. Örökké tűnődöm, agyalok.
Nincs olyan mozzanat, amiről ne jutna eszembe valami.
Egy történet, egy érzés. Átfogó, átható, vagy felszínes: Mindegy.
Ezek a gondolatok vannak.
Elhesegetni kéne Őket, talán.Ahogy mondták. De... Én mégis örzöm, vigyázom Őket.
Mint anya a gyermekét.
A szél föltámadt. Hangosan, ágakat, dobozokat taszít arrébb, tudtunkra adva, hogy Ő az Úr.
Vagy: Ő is úr, hiszen a nagybetűs Természet része.
És hiába ócska emberi próbálkozásaink: Legyőzhetetlen. Legyőzhetetlenek.
Itt nem Ők szorulnak megértésre, hanem Mi.
Mi, emberek. Ők aszerint élnek, ahogy, és amint megvan írva.
Önzetlenül, még a legrosszabbakat is szeretve. A legszegényebbeknek is adva.
Mi emberek nem így teszünk.
Kinézve az ablakomon, mikor a reggeli napfény első sugarai hangosan rám köszönnek, vagy kilépve az ajtón, mikor a reggeli szél még álmos fejjel megsímogat, vagy amikor lefekvés előtt a korán fekvő csillagok elhadarnak egy önzetlen jó éjszakát!-ot, mindig tudom:
Ők csinálják jól.
A Nap, a Tűz, a Szél, a Víz, az Égitestek:- A természet maga.
Tanulnunk kéne. Sokat. Rengeteget.
Valamelyik nap gondolkodtam el azon, vajon a Fa érez, mikor vágják, írtják ki? Vagy a mellette lévő, magasabb, sudárabb Fa siratja gyermekét, amit az emberek önző kezei vesznek el? Tőle, nemzedéküktől?
Szerintem igen. Ahogy az általam nevelt virág is szebben nőtt, boldogabb volt, mikor foglalkoztam vele: Énekeltem neki, öntöztem,ösztönöztem, szeretettel pillantottam Rá.
Máig boldog ez a virág, csak már nem az én kezeim között virágzik.
Ajándék lett egy számomra nagyon fontos embernek.
Tudtam, hogy szeretni fogja. Tudtam: Szeretni fogják egymást.
A virág boldog, virág nyelven dalol. S kedves szerettem csupa szívvel gondozza:
Akceptálta hű társává.
Egyenrangúak: Hiába a méret beli különbség.
Hiába a nyelvek közötti nem egyezzés: Amiből kell, értik egymást:
Érzelmekből.
A virág nem Fölnőtt. De kedves Szerettem sem.
Talán ezért ragyognak olyan haloványan a mai világban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.