Mert olyan "fölnőttek"...

Belül meleg, kívül fagyott, rideg minden.

Szürke köntöst rántott magára a minket körül ölelő világ, ezzel mintegy eggyé válva a zord téllel.

Új év. Új esztendő. Új lehetőségek. Új kitűzőtt célok.

Csak mindezt egy jégtakaró borítja.

A páncélra hajazó jégtakaró tetejét látom  csak: Kérdések, kételyek képében, amelyeket jégvirág fed.

Ugyan ezen ablakon rohanó jégvirágban kristályozódik ki bizonytalan létem bizonyos hibája.

A jégvirág megcsillanó levelei már-már rám kiabálva kérnek számon:

-Akarom? Jó ez így nekem?

Ha tehetném, varázs pálcát ragadnék. Lehunynám a szemem, megsuhintanám, és varázsolnék. A szürkéből ezüstöt, a sárgából aranyat csinálnék. A jégvirágból igazi, zöldellő növényt teremtenék, amely csillingelő hangon szólítaná meg a felé közeledőket, ezzel mosolyt fakasztva mindannyiunk lelkében.

Az új esztendő talán csak némi akaratot, erőt, és változtatni akarást hozott a putonyában-személyesen Nekem.

Illetve egy tiszta képet arról, ahogy élek most. Tiszta képet azon emberekről, akik öveznek.

Akik kezemre, lábamra súlyt akasztva késztetnek egy helyben való toporgásra.

Döntenem kell. Az időm fogy- érzem- , tehát muszáj.

Lépnem kell. Az erőm fogy -érzem-, tehát muszáj.

Élnem kell. A levegőm fogy -tudom-, már-már zsibbadást okozva ezzel egész testemben, megbénítva kilétemet-, tehát muszáj.

Sikerülhet? Igen. Akkoris, ha bizonytalan lépteimet rázza majd a zokogás.

Akkoris, ha tudom: A fájdalom, félelem, -mint a szenvedély és a szeretet- igenis, együtt jár.

 Tűnődöm. Képek ezre vágtat át tudatomon, ezzel tudtomra adva azt,amit érzek,gondolok,látok, élek.

Egy kalitkába zárt madár ötlött először eszembe, aki elbújik a fém rácsok mélyén, ezzel azt gondolván,hogy eltűnhet a világ elől. A következő kép már egy szabadon szárnyaló madár, aki megküzdve a végtelen szelével, az Élet rejtette ezer veszéllyel , szárnyal a Nap felé, nem törödve azzal, hogy viasszá lett szárnyai pillanatok leforgása alatt megolvadhat.

 Nem törődve vele, mert tudja, hogy a Nap sugarai melegen ölelik majd. A kalitkában jéggé fagyott lelkét idővel újra felmelegítve, képessé teszi majd a Szeretetre.

A Szeretetre, mely egyenlőre csak jégvirág képében igyekszik áttörni a megdermedt, sötétellő ablakon.

Eddig egyenlőre -mindhiába.

 Amíg csupa fölnőtt uralja a világot, addig -egyre inkább úgy fest- , hogy ez így marad.

Addig ez a madár kalitkába zárva rostokol majd,  oly annyira áhítva a szeretetet, akaratot, becsületet.

Hiszen egy szajháknak való világban jó kislányoknak nincs helye.

Nézem az ablakot... A jégvirág 18-as karikává formálódik lassacskán.

Igen... Egy szajháknak való világban jó kislányoknak nincs helye.

"Zártosztály"... Találóbb címet nem is találhattam volna ezen bejegyzésnek. Legalábbis most úgy gondolom.

Szappanoperába illő cselekedetek, harcok, dulakodások öveznek. És nem tudom: Hogy kerültem bele? Hogy lett mind az enyém?

Gyermeki ragaszkodással rohangál utánam az ördög, táblával a kezében: "Ennél lesz rosszabb is, ha nem figyelsz, elvérzel..!"

Ha az elmúlt, itthon töltött négy hónapot jellemeznem kéne, nem tudnék mit mondani.

Ha szavakat csikarnék ki a lelkemből, talán ez a néhány jönne: "igazságtalanság. hamis vádak. céltalan létforma. szabadulni vágyás."

Mintha szabadságra ment volna az az ember, aki valójában én vagyok.

Tükörbe nézek, és egy elfáradt, izzadságtól csatakos homlokú, ezer éves lelket látok. Szikrázó tekintettel. Aki próbál kapaszkodni a kevés jóba, ami övezi.

Ha személyesen kérdeznétek, hogy hogy vagyok, ennyit válaszolnék:

"Szarul. Nagyon mocsok szarul."

Ha tova kérdeznétek, talán belekezdenék abba a néhány mondatba, amit az elmúlt néhány napban ezerszer mondtam el: "Nyakamba varrtak egy garázs feltörést, betöréses rablást."

Ha belemennék a részletekbe, sem tudnám már, hogy hányadán állok. Egy valamit tudok: A lelkiismeretem tiszta.

És még valamit tudok: Két olyan embernek köszönhetem a körülöttem robbanó bombákat, akiknek bizalmat, szeretetet szavaztam. Még anno... Évekkel ezelőtt.

Az egyik az a Nő, akivel a kapcsolatunk talán karmatikus. A másik az az ember, akihez kártyázni jártam fel. Akiben bíztam, aki felé fordultam segítségért, és akinek én segitettem, ha bajban volt, és lehetőségem volt rá.

Az egész történet gyomorforgató. Idegrendszer izgató. Talán filmbe illő is.

A Zártosztályon élő emberek is csak a fejüket kapkodnák ide-oda, nem elhívén azt, amit látnak, hallanak.

Nem tudom eldönteni, hogy sírjak , vagy nevessek.

Nekem kéne tudnom a legtöbbet erről az esetről, de valahogy nem érzem szükségesnek, hogy az információkkal tisztában legyek. Min változtatna? Semmin. A patakba fojtott becsületemet nem adná vissza az adathalmaz.

A legszomorúbb ez: Alibim van. Amit igazolnak. És mégis: Két szavahihetetlen emberre alapozva hurcoltak meg. Két szavahihetetlen emberre alapozva mocskoltak. És lehet, hogy a kezem-lábam két szavahihetetlen ember abszurd történetének köszönhetően törik majd.  A lelkem riadóztatott, érzem: Szirénázik a piros lámpája, izzik, már-már forr. könyörög azért, hogy hagyják békén. Már-már zokogva kéri, hogy hagyjanak neki nyugtot.

Ha festenem kéne, nem tudom mit festenék legszívesebben egy üres A4-es lapra...Egy lelket, lakatokkal, láncokkal rajta.

Egy olyan lelket, ami esedezik az igazságért.

Szeretném magaménak tudni azt az időt, amikor kulcsot kapok a lelkemen lévő láncokhoz, lakatokhoz. Szeretném hallani lelkemnek azon sóhaját, amely tudatja a világgal: Megszabadítottak minden kíntól...

És tudjátok mit remélek titkon? Hogy az az ember adja a kulcsot a kezembe,hogy megfosszam a méteres, húsába vájó láncoktól, aki váltig állítja: Én voltam a bűnös. Aki máig azt mondja, úgy, hogy az egész körkép nem stimmel, hogy én tettem. Én raboltam. Én adtam el azon biciklit, ami miatt mára már rémálmaim vannak.

Tudom,hogy kiderül majd. A kérdés csak ennyi: Az üres lapra festett képen ábrázolt lélek betömött szájjal, húsba maró láncokkal meddig bírja majd ? A fogvatartást, mely alaptalan... Mely koholt vád csak.

Igen. Koholt vád csak.

......

Tehát, hogy hogy vagyok? Mit is mondhatnék? Már értitek?...

"Vigyázz magadra, Kölyök. Ő is ezt kérné Tőled." -Így köszönt el tőlem az a bácsi, akihez együtt mentünk le mindig, legalábbis az utóbbi időben.

Meghatottak a szavai, hiába vártam a kapun való kisétálást oly nagyon már.

Veled voltam lennt Nála. Először. És nem utoljára. Az asszimilálódni szót általa, és általad tanultam meg.

Megtanultam asszimilálódni. Elvonatkoztatni szagoktól, rendetlenségtől, kosztól. Az embert, az emberséget előtérbe helyezni.

Eddig is ment, de nem ennyire mély vízben.

Tudod, néhány napja, mikor fát kellett volna neki behordanunk, könnyelműen mondtam, hogy nem megyek le Veled. Majd holnap. Holnap is van nap. Te talán tudtad, hogy mit hoz a holnap. Én még csak nem is sejtettem. 

Az aznap döbbenetet hozott. Keserű könnyeket - a részemről-, haragot, sértettséget, és végül búcsút. 

A másnap józanodást, kételyt, kérdéseket hozott. És a zord valóságot. Hogy hiába várlak - nem jössz. Hiába kereslek- nem talállak. Hiába ragaszkodom Hozzád -nem jelent semmit Neked. 

 Pali bácsi a bolt fele indult el ma, mikor találkoztam Vele. Lassabban haladt, mint valaha. Komoly fájdalmai vannak mára. A szokásos szívességre akart megkérni minket. Vegyünk Neki két darab "két dekás körtét", két doboz cigarettát, és málna szörpöt. 

Mondtam neki, hogy rendben, nemsokára lennt vagyok nála, megveszem amit kért.

Elindult haza felé, csoszogva. Csak bámultam utána. Majd hirtelen megtorpant. Megfordult, a szemembe nézett, és megkérdezte: "Kölyök, a Dóri hol van? Miatta vagy ilyen. Tudom. Baj van?..."  

A földre pillantottam, egy gyors felelettel közöltem,hogy majd elmondom, és elindultam vásárolni.

A boltba bekanyarodva oldalra sandítottam utoljára. Láttam, ahogy megcsóválja a fejét, és ismét elindul.

A közértben kifakadtam. "Mit mondok majd Neki, hova lettél? Miért nem vagy itt, mit mondjak?! " 

"Mit mondok Neki majd lennt, miért egyedül megyek le?"  "Mit mondok majd Neki, hol van a harmadik utasunk, a Pamacs?" "Egyáltalán...Mi folyik itt, Anya...Mi?..."

A kiszolgálóhölgy csak nézett, kétségbeesésem, szomorúságom tükröződött a tekintetében.

A pénztárhoz léptem, levettem a polcról, amit lekellett, kikértem a két doboz cigit, és távoztam.

Mire leértem Hozzá, tisztult az agyam. A kavargó, kócos gondolatokat csokorba tudtam szedni.

Benéztem a kapun. Fürkésztem a házat. A kezembe adott koszos, öreg fekete mintás táskát. Lehunytam a szemem, vissza utaztam napokat az időben. Bele gondoltam, milyen volt ide még Veled, Veletek együtt lejönni. A Te kezedben volt az a zacskó, ami ma az enyémben van. Az én kezemben az örökmozgó kutyád póráza, minden vadságával benne. A végén Pamacs, igyekezvén elrántani engem. Pamacs, aki most otthon van. Otthon van, de Nélküled már.

Vettem egy nagy levegőt. A fekete garbóm nyakát a szám elé húztam- ahogy Te szoktad. És beléptem. Az émelyítő szag,furcsa módon, jól esett. Óvatosan húztam le a szám-orrom elől a védelmet, de amint megtettem, ráébredtem, hogy jól esik, most jól.

Egy aprócska darab abból, amit annyira szerettem. Egy aprócska darab abból, amit biztonságnak éreztem. Egy apró érintés attól az időtől, amit Veled töltöttem.

A kanapén ücsörögve találtam rá idős barátunkra.

Ennyit kérdezett csak: "Kicsike, a Nagyot hol hagytad?"

Mondtam Neki, hogy elmentél. Elutaztál. Azzal az emberrel, akit napokkal azelött még Pali bácsinak is mocskoltál.

 Válasza a megszokott stílusában jött:

"Hogyha ennyire hülye, akkor hagyjad. Eddig félt Tőle, most meg vele megy? Erre inkább nem mondok semmit. Inkább bontsd fel Nekem a pálinkát."

Igyekezett témát terelni. De láthatta rajtam a nyugtalanságot, mert percekre rá a tekintetembe fúrta a tekintetét, és ennyit mondott:

"Kölyök, elhiszem, hogy fáj a lelked. Látom rajtad. Nagyon fontos volt Neked. De majd lesz valahogy. Inkább igyál, az talán segít."

Meglepett az embersége. Te tudod a legjobban, hogy mit gondolnak Róla sokan. Hogy egy boldogtalan, házsártos, rossz öreg ember, aki csak bántani tudja embertársait. És lám-lám. Mégis... Mégis van lelke. Soha nem volt lánya. Soha nem volt unokája. Talán ezért az érdes vígasztaló szavak. Mégis. Ezek a vígasztaló szavak estek a legjobban.

Eddig könny vissza fojtva csináltam végig. Most kirobbanhatott belőlemnden érzés. A kanapéján ülve, a kezeimbe temetve zokoghattam.Végre. Felszínre törhetett az, ami egészen addig a percig nem. Hiába teltek el napok. Hallgatnom kellett.

"Tudod Pali bácsi. Tsé után most Anya is?..." "Vagyis... Anya után a Dóri is?..." "Vagyis nem tudom... Anya után Anya?..." "Nem értheted...De tudom,hogy érted..."

Végig simította a hátam, és ennyit mondott: "A szeretet nem válogat, Kicsi. És mindig győz..."

Amint letöröltem a könnyeimet, kifújtam a zsebkendőmbe az orromat, (abba, amit elötted választottam ki, Tőle kaptam.) megfogtam az ott felejtett poharunkat, töltöttem bele málnát, az öreg unszolására egy kis pálinkát is, és megittam.

A kezembe nyomott egy kulcsot, és közölte, hogy most menjek, induljak el. Kapjam össze magam, de holnap szívesen vár. Már csengetnem sem kell, szabad a bejárásom.

És hétfőn elintézzük a bevásárlást, és behordjuk a fát.

Bolintottam, és elindultam. Az ajtóból még vissza szóltam Neki, ahogy te szoktál mindig:

"Pali bácsi, töröld meg az orrod." Majd elsuhantam. Még hallottam ahogy utánam kiabál: "A szemtelenséged Tőle örökölted.."

A furcsa az volt, hogy nem vágytam a friss levegő érintésére. Nem vágytam kiérni azon az ajtón, ahol annyiszor mentünk már be- Együtt. Te, Pamacs, és én.

Megálltam a kapu elött, és neki álltam tűnődni. Az öreg szavain, a mi barátságunkon, azon a furcsa kapcson, amit a többiek csak "Köldökzsinornak" hívnak.

Nem tudom mennyit időzhettem a kapuja elött állva, gondolkodva. Pillanatok alatt vissza rántott a valóságba egy hang. Az öreg, házsártos, de szerethető ember hangja:

"Vigyázz magadra, Kölyök. Ő is ezt kérné Tőled."

Igen. Talán tényleg így van.

De örülnék, ha ezt egyszer majd személyesen mondanád el nekem Te.

Hogy vigyázzak magamra.

Négy napja kérted Tőlem ezt. Vajon mikor kéred majd újra?

Sokszor kérted már. Tudom. Megígértem, tudom. Mindig. De nem tartottam be.

De most megígérem, hogy tartom majd. Csak kérjél meg rá. Kérhess meg rá... Újra.

Ahogy eddig mindig.

..... 

"Üldözöm a Világot,

melybe nem akartam születni.

Ölelem az embereket,

akik nem akartak Szeretni.

Tanítom azokat, akik még

nem értik ködös szavaim.

Átengedem azokat, kik nem

tudnák áttörni falaim..."

Fülemben zene szól.

Leona Lewis: Run....

Segít írni. Adni. Alkotni. S hinni, hinni, hinni továbbra is.

Sok minden történt velem, körülöttem.

Bennem...

Most kezdeném egy sms-sel,ami néhány perce érkezett meg. Hozzám. Régóta vágytam rá. Régóta vártam rá, attól függetlenül,hogy ez a kezdődő barátságom több mint egy éve, saját hibámon kivül borult fel. Legalábbis nagyjából.

Tény, rosszul reagálok le helyzeteket, főleg olyan helyzeteket,amikor mások,vagy saját becsületem forog kockán. Nehezen viselem el az igazságtalanságot. Nehezen tudok mit kezdeni a kimondott ,hazug szavakkal. Főleg,ha átlátok a szitán.

Már pedig általában átlátok a szitán.

Ha nem is mondok semmit, ha hallgatok is, mélyen, magamban, általában akkor is tudom ki,mikor és miért mondott,vagy nem mondott igazat.

Adottság. Talán. Megérzések. Amikor a lélek felülkerekedik a kézzel fogható tényeken.

Idővel,ha sok idővel is, mindig kiderül,hogy igazam van-volt. Magyarán: Jól itélek meg helyzeteket, embereket, tetteteket, már az elején.

Most sem történt máshogy.

Egy ocsmány ügyben kimondtam a gondolataimat. Véleményemet. Azt, amit és ahogy láttam...

Fél méterre álltam Tőlük... Én csillapítottam még azt, aki kiborult... Aki agresszívan neki támadt a barátnőjének, majd a fellépésemre megtört...

Gondolom a hideg lépcsőház fala, a pólóján átérezhető égés, ahogy toltam  felfelé az érdes falon, meghozta a gyümölcsét.

Meglepődtem. Talán saját magamon leginkább. Valahogy ösztönösen cselekszem ilyenkor. Nem gondolkodva.

A barátságom az eset másnapján elgyengült,majd főnix madár módjára elégett.

Harag. Düh. Igazságtalanság. Ez volt az a három szó,ami eszembe ötlött akkor.

Egy hazugságon dőlt minden. Tudtam,hogy igazam van. Nagyon jól tudtam. Még a rendőrség is bele lett vonva, félre lett vezetve. Úgy,hogy tudtam: Egy zsák hazugság az egész.

Mindegy, mára mindegy. De..Ahogy mindig is, elkell telnie ahhoz elég időnek, hogy ráébredjenek: Igazat mondtam. Igazat írtam. És szóltam,szóltam,szóltam...

Ma én törtem meg a jeget. Talán maradt valami parázs a Barátság nevezte főnix madár hamvaiból,mert újra lángra lobbani látszik, de mostmár... Mintha, mintha... Mintha újra formálódna belőle valami...

Elporladt. Elégett... És most mintha újra születni látszana.

Elég volt ma egy lélegzetvételnyi fújás..

Ami egyA4-es lapból,és néhány rávetett betűből állt.

A magam dacos, kicsit zavaros módján,de elnézést kértem. Azért is,amit nem követtem el.

A válasz megjött: Tudják,hogy nem hibáztam... Most már nagyon jól tudják. Csak bátorság kellett volna nyitniuk megint...

Mindenesetre napok múlva leülünk. Beszélgetni. Úgy,mint régen.

Nem tudom mit mondok majd. Neki. Nem tudom. Barátság volt egyáltalán? Vagy lehet az?

Elképzelhető,hogy nem mondok majd semmit. Csak ölelem...Ölelem...Ölelem...

Úgy, hogy könnyek folynak majd az arcomon. Ha szabad utat nyernek...

És megköszönöm majd, hogy rájött: Igazam van... És megbocsájtott azért,mert nem jól tálaltam. Jól? Nem megfelelően...

Kinnt valaki zörög. Az ajtótól nem messze.

Csukódik a garázs ajtó, majd újra kinyílik.

Járkáló lábak árnyéka csúszik be az ajtó alatti résen.

A nap küzd a fennmaradásért- vetekedve a felhőkkel lép porondra.

A szellő dalokat suttogva halad tovább.

Kávés bögrém tele-kívántam,de alig akar csúszni.

Ahogy ma semmi sem csúszik.

Háborog a tenger bennem. Megint,újra.

Otthontalanság,kételyek. Sebzettség.

Ezt érzem.

Elvágyódom. Messze földre újfent.

Az 1300 kilóméter nem volna elég már,azt hiszem.

A változó időjárás meghülyítene.

Napfényes partra van szükségem, ahol a lelkemben lángoló idegszálak megnyugodhatnának.

Megint.

Más környezetre.

Olyanra,ahol lehet újat építeni.

S amely elég tág és ismeretlen ahhoz,hogy belfeledkezhessek.

Mondjuk egy tengerpartra...

Néhány arra kóricáló madárral,lélekkel a napszívta homokon.

Egy pléddel alattam.

S azzal a messze lévő ponttal azonosulva, ahol aföld és ég összeér.

Talán néhány ugráló delfin is szépíthetne, mélyíthetne a látványon, azt hiszem.

Sóhajtok egy nagyot.

Tudom,hol a helyem. -Ott-.

Tudom, mit szeretnék csinálni. -azt-.

De nem tudom hogy lenne megvalósítható.

A bátorságom inamba szállt most.

Nem tudom minek köszönhetően.

Stoppolni... Talán bejátszhatnám újra-megint.

Veszélyes,de szeretem a veszélyt.

Akkor arra figyel az ember,hogy ne sérüljön.

Ne adhassák el a lelkét az ördögnek,akaratán kívül.

És a sok sár, sérülés eltörpül-feledésbe merül úgy,olyankor.

De muszáj lenne nekem kitennem magam ilyeneknek ahhoz,hogy az lehessek,aki vagyok?

Megérezzem,lecsititsam lelkem?

Két nap múlva lemegyek egy újonnan szerzett kedves ismerőshöz egy-két napra.

Beszélgetni,feltöltődni, napozni.

Pihenni, levegőt venni.

Talán egyenesbe rángat a Szabadság íze.

Szabadság.... Most is az vagyok.

De nem úgy,ahogy kéne.

Gúzsba kötött kezekkel ülök egy domb tetején ,bámulva a lemenő napot, könnyekkel küszködve.

Ez volna a szabadság? Nem!

Nem! Nem! Ez nem a szabadság gyümölcse.

Talán a körülöttem ácsorgó, vocsorgó pitbullokkal jóba lehetne lenni-addig,amig a zsinort nem rágják le csuklóimról.

Aztán képükre csalódottságot varázsolva lelépni.

Mikor kezeim már szabadok, letörölni a könnyeket arcomról, felállni, belemosolyogni a nap törékeny sugaraiba, és elindulni.

Egy olyan világ felé, ahol a Boldogság minden feléd hajló virág vérében benne van.

Igen, kitavaszodott. Bár, a mai idő nem bizonyítja.

A Húsvéti hangulatot tompítja a felhős-esős idő.

Bár, tény: Már enyhülni látszik valamelyest.

Hasznossá nem tettem magam az elmúlt pár napban, ezt nehezen, mégis megkönnyebbülve vallom be.

A pihenés győzött.

Édes, édes semmit tevés...

Könyvvel a kezemben álomra hajtani a fejem.

Milyen régen is tettem ezt. Otthon.

Most sikerült.

Mások által csodásan megírt könyvek elégítették ki olvasni vágyásomat.

Hosszú-hosszú alvások adtak helyett megkopott álmaimnak -újra.

Mélyrepülések, magas vágták, csillogó patak partok, forró, tavaszi szerelmek.

Kavargó érzelmek, félelmek, helytállások.

Az örökké csalógató hűtőszekrényem reggel rám köszönt, kitárta ajtaját, és adta a kezemben a reggeli kávémhoz szükséges pasztőrözött tejet.

Az asztalon a Múlt heti Nők Lapja várta, hogy végre kezembe vegyem, és rongyosra lapozzam papír formálta testét.

Igen. Otthon. Végre. Nem sietve, nem sürögve. Nem balhézva, nem könnyekkel küszködve.

Hanem békésen szuszogó spániellel lábaim előtt, kandúr macskával ölemben, kávéval elöttem, újsággal kezemben pihentem.

Mert pihenhettem.

Csak néhány nap kellett itthon. Szükségem volt rá.

Tudom, érzem.

Ahogy a falaimnak, ajtóimnak, ablakaimnak is a rezgéseimre.

Nem rohantam el dolgozni.

Nem hulla fáradtan estem haza.

Nem szerelmem nevét dúdoltam, hol könnyezve, hol mosolyogva, tudva azt:

Nekünk nincs Holnapunk már.

Nézegetek óvatosan más után, újult erővel vágok bele a munkába holnap, remélve,hogy nem küldenek haza a kezemen lévő sín miatt.

Szükségem van erre a munkára.

Kemény, mert kemény.

De nemesít, társaságban vagyok.

Oda figyelnek rám, megkérdezik,hogy vagyok.

Össze-össze kacagok néhány pajtással már, boldogon várom a cigi szüneteket.

Kávéval a kezünkben pihenünk meg percekre.

Ahogy most tettem én is. Napokra pihentem.

Tömörebb egy szünet, de intenzívebb, azt hiszem.

 Sok minden jár a fejemben most.

Tavaszi szellő hátán érkezett a szerelemre vágyás érzése.

A Tavaszi szellő hátán érkezett az élni akarás, célok keresése is.

Remélem, amilyen lassan akart jönni, olyan lassan is távozik majd.

Hiszen szeretem kiszámíthatatlanságát.

Szeretem erejét, amelyet sejtjeimig érzek.

Szeretem odaadását, nyüstölését:

"Élj, szeress, remélj...."

Szeretem hajnali símogatását egy fölnőtt világban.

Segít megmaradni embernek.

Legalábbis... Azt hiszem.

Amig a hűtőszekrényem köszön, amig a kutyám a lábamnál hever, amig kandúr barátom az ölembe ücsörög, a könyvem kéri, hogy lapozgassam, az újság is, addig tudom:

A Tavasz segít nem fölnőni.

Ákos dallamai égnek belém. Most.

Előttem egy pohár málnás bor, meg egy vodka.

Így sem keltem még: Ideje megtanulni ezt is.

Nem, nem alkoholista pályafutásra vágyom. De Ma, Most mégis jó...

Jól esik, pihentet.

Hét óra  óta talpon, körbe utazva fél Budapest: Jól esik megpihenni. Teret hagyni gondolataimnak.

Érzem, ahogy reggeli pirítósom ég gyomromban: Semmisül.

Igen, van nála erősebb. Most van.

Gondolataim cikáznak: Jobbra, balra, fel-le.

Erősen, gyengén.

Néha kisétálok a két lépésre lévő ajtón: Ráköszönök a Napra, mely a bősz időjárás jelentések ellenére is csodálatosan süt, feltöltődöm.

Feltöltődőm, ha érzem: Fáradok. Megint.

Bennem aggodalom. Több személyre vonatkozóan.

Füleimben dalszöveg, olyan, amire buliztam. Olyan, amire zokogva bújtam oda Valakihez.

Olyan dalszöveg, mely ad, önzetlenül ad, s mégis: Önzően elvesz.

Alhasi fájdalmaim tompulnak: éljen.

Agyam szintén: Ez is Éljen.

Hiszen azt mondják: Túl sokat gondolkodom. Örökké tűnődöm, agyalok.

Nincs olyan mozzanat, amiről ne jutna eszembe valami.

Egy történet, egy érzés. Átfogó, átható, vagy felszínes: Mindegy.

Ezek a gondolatok vannak.

Elhesegetni kéne Őket, talán.Ahogy mondták. De... Én mégis örzöm, vigyázom Őket.

Mint anya a gyermekét.

A szél föltámadt. Hangosan, ágakat, dobozokat taszít arrébb, tudtunkra adva, hogy Ő az Úr.

Vagy: Ő is úr,  hiszen a nagybetűs Természet része.

És hiába ócska emberi próbálkozásaink: Legyőzhetetlen. Legyőzhetetlenek.

Itt nem Ők szorulnak megértésre, hanem Mi.

Mi, emberek. Ők aszerint élnek, ahogy, és amint megvan írva.

Önzetlenül, még a legrosszabbakat is szeretve. A legszegényebbeknek is adva.

Mi emberek nem így teszünk.

Kinézve az ablakomon, mikor a reggeli napfény első sugarai hangosan rám köszönnek, vagy kilépve az ajtón, mikor a reggeli szél még álmos fejjel megsímogat, vagy amikor lefekvés előtt a korán fekvő csillagok elhadarnak egy önzetlen jó éjszakát!-ot, mindig tudom:

Ők csinálják jól.

A Nap, a Tűz, a Szél, a Víz, az Égitestek:- A természet maga.

Tanulnunk kéne. Sokat. Rengeteget.

Valamelyik nap gondolkodtam el azon, vajon a Fa érez, mikor vágják, írtják ki? Vagy a mellette lévő, magasabb, sudárabb Fa siratja gyermekét, amit az emberek önző kezei vesznek el? Tőle, nemzedéküktől?

Szerintem igen. Ahogy az általam nevelt virág is szebben nőtt, boldogabb volt, mikor foglalkoztam vele: Énekeltem neki, öntöztem,ösztönöztem, szeretettel pillantottam Rá.

Máig boldog ez a virág, csak már nem az én kezeim között virágzik.

Ajándék lett egy számomra nagyon fontos embernek.

Tudtam, hogy szeretni fogja. Tudtam: Szeretni fogják egymást.

A virág boldog, virág nyelven dalol. S kedves szerettem csupa szívvel gondozza:

Akceptálta hű társává.

Egyenrangúak: Hiába a méret beli különbség.

Hiába a nyelvek közötti nem egyezzés: Amiből kell, értik egymást:

Érzelmekből.

A virág nem Fölnőtt. De kedves Szerettem sem.

Talán ezért ragyognak olyan haloványan a mai világban.

Most olyan nyugalom van rajtam.

Tisztaság. Egyszerűség. Talán béke is. Legalábbis tárgyi szinten, magyarán: körülöttem.

Élvezem a csendet most. Élvezem, ahogy átölel, fülembe suttogja:

Nincs semmi baj, most lazíts végre. Eddig harcoltál. Most pihenned kell.

Tévé zajong mellettem, hadügyminiszter, meg még nagyobb szavak suhannak át tudatomon, nyomot sem hagyva bennem.

Most talán a Híradót zengő készülék is tudja: pihenés ideje van. Feltöltődésé.

A Tegnap elásása, vagy elrejtése, legalábbis mára. És azon része, amely kimerítő.

Igen, kemény Tegnapom volt. Tisztultam. Fáradtam. Nőttem fel- fejlődtem. Sokat.

Érzelmileg fáradtam el legjobban.

De..De a Mai napom csupa feltöltődés, csupa olyan emberrel cseréltem energiát, aki ad, pozitívat, sokat. Önzetlenül.

Csupa olyan ember, akivel -mintha- ezer éve ismernénk egymást.

Gondolat cserék. Csendes, szavak kísérete nélküli "Hozzá érek a másikhoz, mert tudom, hogy vágyja!" gesztusok, és "satöbbi".

Az embernek napi legalább 30 érintésre van szüksége.

Legalább annyira kell, mint a levegő.

Elég egy kézfogás, egy lebegéshez hasonlító ölelés, bármi.

De ezt sorban. Sokat. Sokszor.

Nekem főleg szükségem van rá, azt hiszem. Ahogy érzékenyebb barátaimnak is.

Ma beszélgettem erről egy nagyon jó barátommal.

Egy olyan barátommal, aki bizalmasom.

Aki előtt nincs tabu téma, ahogy nem is volt soha.

Tegnap a szerelmi életeinket beszéltük meg, igen: Mind a kettőnkké kudarchoz hasonlítható.

Ma feltöltődtünk. Sok nevetés, régi emlékek felidézése, még hajós életünkből eredően.

Vagy a hajózáson túl tartó barátságunk apró, szép mozzanatait is idéztük, sok -sok vicces szituációval megspékelve.

Igen, alkottunk.

Mi együtt :igen. Nagyon. Nagyokat. Sokat. Sokszor.

Mint régen. Réges régen...

-   -   -   -   -   -

Alig telt el idő, a blogom írása és a mostani helyzet között:

És mégis: Az eddigi felhőtlenségből valami ijesztő kétség alakult ki, formálódott meg.

Az eddig lazán pihegő mellkasom most ingerülten veszi a levegőt, a szívem, mely pulyhán dobogva adta a tudtomra, hogy igen,ő általa műkődik a testem, most háborút indítva robotol. fegyvert ragad remegve, izzadva. S talán fél is. Fél, és félt is talán.

Elég volt egy telefon, egy olyan emberrel beszélni, aki nekem sokat jelent. Rengeteget

Elég volt Tőle egy olyan reakció, ami két értelmű.

Elég volt a hangján hallani, hogy nem hozzám szól, hanem azokhoz, akik körbe ülik.

Akkor is, ha elvileg nekem mondta, amit.

S mégis máshoz, másokhoz szól, talán nagyzolva is.

Én ezt lehurrogásnak vettem. Talán nem kellett volna. Ahogy egy óra elteltével vissza hívnom sem kellett volna. Nem hiába a mondás: "Hagyd leülni a sarat a víz alján... Máris tiszta képet kapsz majd."

Türelmetlenségem nem erény. Ilyenkor, mikor szervezetem jelzi, hogy Nőből vagyok, és nincsen kialakulóban új emberpalánta, ilyenkor főleg.

Ezen telefon beszélgetést követett egy újabb.

Egy olyan emberrel, aki minden titkomat ismeri.

Aki velem bont bort, ha ünnepelni kell, aki a könnyeim minden útját ismeri, a szemem sarkától a padlóig. A padlóig, melybe beleégnek.

Ő nem látja fele annyira se tragikusnak a helyzetet, mint ahogy én.

Szerinte csak érzékeny vagyok: Főleg ma.

Egy hosszú-hosszú Tegnap után.

S egy nőiességről szóló Ma által.

Szerinte holnapra minden rendben lesz: Főleg az elnézést kérő rövid üzenetem után.

Többet ugyanis nem tehetek.

Nyugszom meg, azt hiszem. A sorok, amiket írok, a lelkemből szólnak. A lélekből szárnyalnak a papírra, ezáltal megsemmisülnek. Vagy tompulnak. Legalább tompulnak...

Ez pozitív. Amilyen pozitív volt a mai napom  eddig. Egészen eddig.

A gyönyörű napsütés, felhőtlen idő.

A sétáló szülők kisgyermekekkel. A Mosolyország, aminek kapuját egy nagyon kedves barátommal nyitottam meg.

A lágy szellő, ami ölelt  minket. S velünk együtt a világot.

Ettől a barátomtól vasárnap búcsúzunk... Hosszú-hosszú időre itt hagy minket.

Ahogy anno én Őt, Őket.

De mi Kölnben találkozunk nemsokára.

Vissza vágyom.

Az otthonom nem itt van, azt hiszem.

Legalábbis szeptemberig nem itt.

Aztán az -iskolába vissza megyek- időszak köszönt rám. Megint.

És akkor muszáj lesz megszoknom: Itt kell boldognak lennem. Itt is.

Az ember mindehol boldog lehet. Ahol lehet önmaga.

Itt sokat várnak Tőlem. Itt félek az emberektől.

Itt tudom: Annyiszor megsebeztek már.

Kérdezem előre: Hányszor fognak még? Egyszer? Tízszer? Százszor?

Annyiszor: Ahányszor hagyom.

Már egy ideje nem hagyom. Egy ideje én sebzek már.

Ez "Nem jó". Ezen igyekszem változtatni.

Bár, a Pitbullt jelzőt aligha mosom le magamról.

De majd alakul. Igyekszem.

Hiszen..

A "szájkosárral elátott Pitbull" csak jobban hangzik.

Főleg egy Főlnött világban.

Sőt. Leginkább itt.

Jóéjt.

"Magány mint barát...

Szeretem a Magányt,de a magány is engem:

Megsímogat, mikor forr fel a vérem,

csak, hogy tudjam: A csillagok lerúghatatlanok.

Mikor más könnyes szemmel látna, Ő

sötétbe borít, láthatatlaná tesz:

Ne látszodjon az évek aszalta női test,

mert: A vég a kezdet. S a magány?

Az élet húsba tört tejfoga.

Amint kel a Hold,s a Nap főnixként elég,

bátran vág be Magam elé:

Békés álmot kívánva deresedő fejemnek.

Hogy másnap új erőre kapva szolgáljon hűen,

velem együtt, ezreket.

Tehát a magány? Kétségekbe búrkolt,

legöntörvényűbb barátom.

Aki nem gyötör, csak mellém áll,

ha szükséges.."

Igen, kesze-kusza.

Még mindig. Máig.

De az érzelmek erősödnek. A kötődés is.

Harcolok: Nem akarom. Nem lehet, fájni fog majd:

Mégis, pillanatonként nézem a telefonom: Mikor csörög majd? Mikor hív majd fel? Eszébe jutok egyáltalán? Vagy beleveszett nem éppen hétköznapi életébe?

Megint csodálatos órákat töltöttem vele.

Megint jól esett a csókja.

Megint jól esett, hogy tudtam: Mellettem van. Mellette vagyok. Marad. Maradok én is.

Minden érintésétől a hideg rázott: Igen, itt megállt az idő.

Bennem. Körülöttem. Bennünk, körülöttünk.

Talán...Talán Benne is. Csak remélni tudom.

Most nincs itt.

Levegőt nehezen kapok: Hiányzik a levegőből valami. Hiányzik belőlem valami.

Hiányzik... Hiányzik Ő maga.

Nagyon.

Rég éreztem ilyet.

Pillanatonként jut eszembe: Bárhova nézek, Őt látom.

Egy illat, egy kép, egy plakát: Mindenről Ő jut eszembe.

Ő...És az a láthatatlan válasz fal, amit leginkább én építettem fel, nem is olyan régen.

Lebomlik majd valaha? Nem tudom.

Áthidalható valaha? Szintén: Nem tudom.

Bárcsak tudnám.

Legalább a választ: Hiszen minden jobb, a lehető legrosszabb is, a marcangoló bizonytalanságnál.

Szeretet...Szerelem? Holmi ragaszkodás? Kihívás?...

Nem tudom.

Olyan érzésem van, mintha fordított világban élnék.

Mikor a halak ülnek a csónakokban, emberek lélegeznek kopoltyúval a vízben, s napocskák között úszkál a Felhő.

Valahol úgy érzem: Helytelen, amit érzek.

Helytelen? Nem. Kesze- kusza.

Csodálatos napokat adott. Ő. Akiről szó van.

Régi, mégis új ismerettség a miénk. Régi, mert évekre vissza menőleg van közös múltunk, de új: Mert nem ilyen formában.

Ahogy mondják: Élet veszi el, adja vissza az embereket, kapcsolatokat, barátságokat, mindent.

Hát, most tapasztalom. Érzem, tudom.

Legalábbis kezdem megtanulni ezen leckét.

Megtanulni, látni. Érezni.

Zavaros folyó... Erős érzelmekkel benne.

Zavaros ég... Azt mondják: Szürke felhőkkel benne.

Zavaros lét... De...Elvileg csodálatosan élhető.

Egyet tudok: Ha akkor is hiányzik majd, mikor mellette lehetek megint, akkor tudom: Ez nem Kihívás, és talán nem csak Szeretet már...

A két napja rakott Tarot lapok óvnának: Én szenvedek majd ettől. Akárhogy is lesz, nem lesz jó. Nekem nem...

De dacolok, mégis dacolok...

Hm...De amint tisztul a dac, józan ész lép a helyére, vissza térek erre még.

Addig örzöm az együtt töltött pillanatokat. Örzöm a képeket, amik erőt adnak.

Mert... Mert álmodni jó. Élni még jobb.

Kettőt együtt? Maga a csoda....

Elottem egy pohar voros bor.

Mellettem meretes, dorombolo macskank.

Korulottem, Bennem csend.

Igen,ez hianyzott. A magany.

Ido, ter, lehetoseg sajat gondolataim, erzelmeim tisztazasahoz.

Magamban, s magamon kivul.

Sokan megijednek a maganytol.

En kifejezetten tudom elvezni.

Ertekes idonek tartom, aminek keretein belul az ember sajat magahoz is kozelebb kerulhet.

Kerulhet? Kerul.

Hiszen a magany pillanataiban Magunkrol szol minden.

Lelkunk gatlastalanul kommunikal Velunk. Onti a szot, amit oly sokszor folytanak bele.

Folytanak bele,vagy nem halljuk meg: Hiszen masokra kell figyelnunk.

Porgos elso 9 napom volt. Meg a Tegnap este is.

De tegnap mar ereztem: Belefaradtam a mozgasba. Kell ter,ido, gondolati sik, eszmecsere.

Mara szabadot vettem ki ~ barataim dacara ~ hiszen tudom: Kell a megallj.

Az,hogy egy ora elott agyba kerulok majd? Csodaval er fel.

Kialudhatom magam, egesz addig, mig kisocsem nem kelt? Az ITTHON VAGYOK erzes tombol bennem a bulik helyett?

Csodalatos.

Igen, jo volt az elmult het.

De higyjetek el: Valahogy meg jobb a mai.

Delutan azzal lehettem, akit sokaknal jobban szeretek. Estefele egy ezer eves baratsagot frissitettunk fel. Ket evnyi kiesest probaltunk bepotolni ~alig~ ido alatt.

Igen... Ma meg ilyen. Holnapot is ilyennek szeretnem.

Csutortoktol meg kezdodik ujra: Bulik, beszelgetesek: Azokkal, akiket barataimnak mondok.

A kerdes ennyi: Mikor lesz  dobbanthatnekom? MIkor akarom ujra erezni a Szabadsag izet?

Ez is Szabadsag, igen.

De... Az igazi Szabdsag az, mikor nem szamit hol vagy: tudod,mert tudhatod: A Szeretet mindent legyoz majd.

Az , mikor nincsen megfogalmazott celod, vagyad, alakul,ahogy alakul, Te megis tudod: Jo,hasznos amit csinalsz.

Akkor is, ha csak kesobb lesz belole kezzel foghato Orom:

Egy , a vilagrol, eletekrol, latottakrol ordito konyv.

Igen. eddig orultem. Masfel hete szorgalmasan szamolok vissza.

De most, ma este megtort valami.

Az orom fajdalomma lett...

Appelhoff Platz... Sokat jartam oda.

Ma is voltam. Talan utoljara.

Eg idore utoljara.

Az erzelmek zavarosak.

Orom, fajdalom. Magabiztossag, bizonytalansag.

Szeretet, harag.

Fagy, lobogo tuz.

Irnek, de nem tudok mit.

Volna mit pedig. Meselni, adni...

De most a szavak hallgatagak.

Eltunnek a kavargo erzelmek hadaban.

Orulok, mert otthon... Mert levegot vehetek majd.

Mert latom azokat, akik fontosak- Otthon.

De szomorit: Mert itt hagyok egy darabot magambol.

Abbol, aki lettem.

A lelkembol.

Olyanok kezeben, akik nem tudom mit kezdenek majd vele.

Csak remelni tudom, hogy orzik.

Talan. Vagy nem.

Vissza jojjek? Ne ? Nem tudom.

Eldonteni van idom meg.

Meg...Mindig vissza johetek.

Tudom. Vissza varnak. Tudom. Erzem.

Vagy...Csak remelem?

Egy-ket ember labnyoma a lelkembe egett.

Egy ket tortenet egy eletre megvaltoztatta azt, hogy nezzek a vilagra.

Szomoru tortenetek. Mosolyt fakaszto tortenetek.

Egyszeru emberek sokatmondo szavai.

Holnap indul egy ismerosom, ide. Ki. Abba a varosba, amit magamba szivtam,es meg fogok is,holnap. Az utolso este szele mar csapdossa arcomat.

Carneval lesz.

Amolyan Farsang, nemet modra.

Mibe oltozom? Meg nem tudom.

Ahogy hozza majd a Holnap.

Iszom majd? Bucsu buli lesz.

Konnyek egetnek majd virag mintat a padlora? Azt hiszem igen.

Hiszem? Tudom.

Szemembol szivargo sos viz otvozodik majd masokeval:

Ahogy eddig is: Minden veluk toltott hosszu,hosszu honapok utani esten.

Igen. Ilyenkor a kalandvagyo ember eltunik belolem.

Elore felek,hogy fajni fog.

Felek,mert tudom: Mashogy nem lehet bucsuzni.

Ha igen, akkor biztos lennek benne: Semmi ertelme nem volt itt letemnek.

Hiszen a fajdalom a szeretet testvere. Nincsenek egymas nelkul.

Igen,most duhit.

De tudom, nemsokara igy gondolom majd:

Jo, hogy igy van... Hiszen ennyi oszinteseg jar egy Folnottek ellepte vilagban.

Csak sorokat irhatok, nem is sokat.

A Mai napnak koszonhetoem erzem, hogy tettem le az asztalra.

Egeszsegugyi problemaktol fuggetlenul kaptam egy viszonylag jo allast.

Fizetes nem magas, de azt csinalhatom, amit elvezek.

Titkarnok "feje" lettem, s mellette megirhatom a konyvet, kicsit mas verzioban.

irhatom Magyarul, a Cegnel van profi nemet-magyar-os, aki leforditja majd.

A tema marad ugyanaz, csak most a gyorsirasom, inteligenciam, tanulni vagyasom is kap nemi pluszt.

Tegnap este beszelgettem. Magammal, a korulottem elo "Angyalokkal".

-Angyalokkal gyogyitas konyvet olvasom eppen- Dr Doreene irta.

Erdekes konyv, pozitiv energiakat ad.

Segit elni- helyesen- , es tul elni, ugy, hogy masok ne sinylodjek meg a sajat magunk fejlodeset.

A konyv olvasasa elott meg elbicegtem Lenaval kicsit.

A mecses torott volt tegnap.

Feszultseg, ketsegbeeses, orvosokkal teltseg kijott rajtam.

A -nem eszem- mar csak plusz, azt hiszem.

Mindegy, tegnap megtort a jeg.

Eleg volt egy beszolas.

A mosoly az arcomrol eltunt, konnyek vettek at a helyet.

Megijedtem, a sajat reakciomtol- leginkabb.

Ilyen konnyen torne a mecses?

Talan elfaradtam- Azt hiszem.

Kicsit- Nagyon. Kicsit-nagyon.

Lena latta, hogy nincs rendben valami.

Kerdezett.

Elutasitottam. Gyorsan. Ahogy szoktam.

"Bezar" gomb megnyomva.

Igen, ilyenkor undok tudok lenni.

"Hagyjon beken a vilag, Nekem nem kell segitseg, ne sajnaljatok a gipsz miatt, oruljetek, hogy tudok majd meg jarni, stb."

Tehat a szokott dac.

Aztan valami valtozott. Lena ult, a padon.

En leultem melle- a magam nehezkes modjan most, es megoleltem.

A konnyeim folytak.

Nem hokkent meg, hogy eltort a mecses.

Csak simogatta a hatam, es hagyta, hogy kipanaszkodjam magam.

Fajlaljam a labam, a lelkem, hagyta, hogy fajjon a vilag.

Elmagyaraztam neki valahogy, konnyeken keresztul, hogy "ez nem az a Zsebi akit ismersz, tudom, de most nehez... Orvosok, zavaros dolgok, minden most tortenik. Egyszerre... Es ilyenkor hol vannak az angyalok korulottem? Sehol..."

Eleinte hallgatott, majd a mellkasomra mutatott, a szivem helyere:

-"Minden jo, rossz itt van. De dontod el Kicsike."

Hallgattam eleinte, majd csak ennyit kerdeztem: "megigered, hogy minden rendben lesz?"

Annyiszor tettem fel ezt a kerdest mar... Es mindig hazug szavak voltak a valaszok.

De Tegnap nap.

Tudom, erzem, hogy nem.

A magam hozzaallasan kellett valtoztatnom ahhoz, hogy az eletem megvaltozzon.

Igen- Egyik naprol a masikra.

Nem aludtam jol, de sokat olvastam elalvas elott.

Amolyan..."Meditativ" allapot.

Aztan a telefonom ebresztett.

Georg. Munka. Minden. Egyszerre forgott a fejem, es a gyomrom.

Adott idot elkeszulni, oda erni. Tudja, hogy most nehez minden.

Latta a csoda botokat- amivel menni tudok.

Aztan Valahogy minden sikerult.

Legepeltem par oldalt, tova postaztam nehany emailt, beszeltem a fonokkel, ugyvedekkel- es maris belekerultem valami angyali-ordogi korforgasba.

Buszke vagyok magamra, azt hiszem, most teljesen jogosan.

Hetvegen kipihenem magam.

Felkeszulve a hetfore. Kezdodik.

Apa kezdoooodik, -igen.

De most nem apa... Hanem... Nagyvilag! kezdooooodik."

Juj, a blogom most nem En-es lett.

Hianyzik a melyseg belole.

De majd a kovetkezo mar olyan lesz.

Megigerem. Csak most kavaros agy, lelek, minden.

Egyszer-egyszer belefer, nem ? :)

Igen, Lenat varom. Vissza.

Az egyetlen, akiben bizom annyira most, hogy vegig csinalja velem a korhazas hercehurcat.

Akkor is, ha "csalad-barat" orvosom van.

Az egeszsegem, most nem formas.

Amolyan semmilyen. Vagyis, aggaszto inkabb.

Azt hiszem.

Neha enyhul, neha erosodik.

Most tombol a szervezetem. Duhos- ram.

Jogosan. Az elmult masfel honapban nem szedtem a gyogyszereimet.

Sott, egyik naprol a masikra hagytam abba.

Es... 2x32 mg Medrolnal tilos.

Akkor is, ha dacbol tettem.

Haragudtam magamra, haragudtam arra, hogy kimaradt egy buli, pont a gyogyszeres kezeles- nem kezeles miatt.

Igen, december kozepen.

Haragudtam, hogy haragszanak. Olyanert, amit "nem kovettem el".

A kovetkezmenyeket latjuk.

Szamitotta, ra. Szamithattam volna- legalabbis.

Ez a kisebbik gond, azt hiszem.

Ezzel megbekelek. A testem eros.

A lelkem nem, nem annyira.

A par nappal ezelotti magabiztossag tova.

Kaptam egy levelet.

Egy olyan ember alairasaval, aki fontos nekem.

Mason keresztul ismertem meg, de tisztelem.

Felnezek Ra, nagyon.

A lelki vilagat ertem- vagy ertegetem.

Ismerem a verseket, amelyeket szeret.

Bele lathattam abba a ritmusba, ahogy az agya forog.

S tudom: jo ember. Nagyon.

Valaki mas is tudhatja ezt.

Legalabbis azt, hogy fontos Nekem.

Hogy, ha alig ismerem is- merfoldko lett a minden napokban.

Eleinte duhongtem a level miatt.

Aztan csitult.

Vegul kerdeztem.

Nem, nem O irta.

Milyen ovodas jatek folyik korulottem?

Egy olyan level, ami elutasito... Helyesirasi hibakkal benne.

Vesszo. Maganhangzok felcserelese.

Mindegy. A nehezen tul.

Segitenek azonositani, es vege a jateknak.

Talan csak azert esett rosszul, mert nem idegen neven futott.

Azzal tudnak bantani, aki fontos nekunk- a gyerekek is azert a pluss mackokat vagdossak szet masnal, mintsem, hogy nev nelkuli level bombat krealjanak.

Az nev nelkuli. Kevesbe banto. Ellenben egy szeretett pluss macko karoba huzasa? Hej-ha.

Mindegy. Holnapra tudom, hogy mi tortenik. Talan meg is ertem.

Talan. Bar: Talan jobb ha nem: ha nem ertesz valamit, nem tudsz vele azonosulni. Ilyen esetben az a jobb.

Most mennem kell. "Itt szerzett Nagyteso" jon.

Megyunk doktor bacsihoz- ahogy O mondja.

A lenyeg: Elet kedvem jobb.

Csak... Az Emberek idegenek.

Es...Holnap, ha gep lehet, az almokrol irok...

Azokrol, amiken keresztul vissza-vissza vag a Mult.

Valakinek koszonettel tartozom meg.

Itt, igy: Utolso sorban.

Ez a valaki alig fel eve ismerosom: Megis, tobbet tud rolam, mint sokan.

Mikor gyenge voltam, mellem allt.

Mikor sirtam, letorolte a konnyeket arcomrol: Igen, meg 1350 kilometer tavolsagbol is.

Angyalnak szuletett O is. Tudom.

Koszonom az erot. Koszonom az idoben kuldott smst, ami segitett arra osztonozni: hogy maradjak meg ebben a vilagban- van miert.

Koszonom, hogy az O esznelkul vagtato Kiscsikoja lehetek.

Orokke. Tudom.

Igen.

Tudtam, szoltam.

Sikoltottam. Ovtalak Titeket. Ovtalak volna- ha hagyjatok.

Megis: Kinevettetek.

Hangosan kacagva.

Lekezeloen.

Most megis... Most megis: Arcotokon dobbenet. Tekintetetek kerdo. Osszekulcsolt ujjaitok reszketnek.

Meglepodtetek, de en is: Mikor beigazolodott minden szavam.

Sokan nem figyeltek arra, amit mondok: Pedig jo szandekkal teszem: Akkor is, ha haborut robbantok vele.

Ahogy most is. Ez volt az egyetlen modja: hogy megertsetek mit akarok.

Akivel szemben alltunk, egy sokat elt ember.

A hazugsagok mestere. Alszentseg profetaja.

Sokan mentetek utana. Rengetegen.

Tegnap: Megis, megis megjott az elso "Bocsanat". Ha halkan, tortent is.

Megertettetek, hogy mit akartam.

Megertettetek, hogy ovtalak csak.

Csodalkoztok, hogy honnan tudom, ki milyen ember? Honnan erzem, mi igaz, s mi nem?

S csodalkoztok azon, hogy mindig elore szolok- nyitottan.

Szamolva a kovetkezmenyekkel, amik rendszerint utol ernek.

Sms-ek. Fenyegetoek. Mailek. Fenyegetoek. beszed foszlanyok- fenyegetoek.

Mindenki egymasra mutogattatok- O volt, csak O lehetett.

En nem foglalkoztam vele,legalabbis  ugy tettem.

Mig vegul belerantottak.

Az elso ilyen sms utan megmondtam: Ki all mogotte.

Nem hittetetek. Mig vegul artatlant vadoltatok meg.

Aztan kibukott. csak varnom kellett: hogy be tudjam bizonyitani, ala tudjam tamasztani az igazamat.

Sikerult: Ahogy mindig, csak kicsit elcsuszva- idoben. De mi is az ido? Egy emberek feltalalta jelzo, belyegzo csak. Olyan belyegzo, ami nagyon tud egetni...

Sokszor sok ido kell hozza- igen.

Neha megfordul a fejemben, hogy feladom- Nem akarom tovabb.

Akvariumban... Alattam, felettem viz.

Fuldoklom. Az akvarium  elott emberek. Latjak, hogy tatogok: De nem ertik mit mondok. Egyaltalan mondok valamit? Vagy csak a biologia dolgozik?

Nem ertik, hogy sikolyok hangazanak el a szambol. Segitsegert esedezve.

Mig vegul: Belepusztulok.

Kifognak. Fa asztalra tesznek: Kes hasit pikkelyeim ala, vegig szantva mellkasomat.

A sotetseg most ujra homalyossa lesz, valami apro feny villan a ket vilag kozott.

S az egyetlen amit latok, ez:

A sinter dobbent arca, egy izzadtsag csepp, ami vegig folyik faradt arcan, s egy utolso mondat, ami parabol formalodik, s halad tudatom fele:

-"Nem kopoltyuja volt..... Tudovel lelegzett. Talan elnie kene meg mindig... Ha eszre vesszuk: O nem olyan..."

Valami ilyesmi, mikor feladom: S ez az utolso mondat rant vissza mindig a valosagba.

Jogosan. Megkell ertenem: Szukseg van ram ebben a vilagban.

Kaptam valami olyasmit, amivel megkell tanulnom elni, amit megkell tanulnom hasznalni: A ket vilag kozotti ajto kulcsat.

Az, hogy, hogy forog a zarban, meg varat magara. Mindig keson nyilik az ajto.

De nyilik.

Egyszer megkell tanulnom idoben nyitni. Muszaj.

 Gondolatomat Mathias szakitotta meg: itt all mellettem.

Vegig simitott fejemen.

Nem hittem volna, hogy ennyire egyezik Szellovel a tortenetunk.

4 evvel ezelott elmeselte eletet, addig egyezett.

De nem hittem volna, hogy bevalik a mondata, ami tegnap jutott eszembe, a mosdoba nezve a sok hajat, amit a borotva nyesett le.

Ezt mondta: "Kicsim, en 23 evesen leborotvaltam a fejem. Elegem lett abbol, hogy kulfoldon mindig megneznek. Dicserik az akkor meg- gyermeki arcom."

Akkor tiltakoztam: En ilyet nem csinalok soha.

Most megis igy beceznek: Kis Buddha.

Tar kopasz fejbor, nagy zold szemek.

S egy alagut: Az E- es a Mas vilag kozott.

Megkeresnem Ot, ha lehetne.

"Szellot". Sokat tanultam tole: Leginkabb ezt: Felallni, s megmutatni, bebizonyitani az igazad.

O megvadolt. Anno. Sokakkal egyutt: Vegul gyoztem.

Ha siralmas kuzdelem volt , csupa-csupa folnott ellen.

Hianyzik- Ma is.

Mi maradt nekunk?

A Tokeletesen megegyezo eletut.

Orulnek: ha neha olvashatna a soraimat.

Lathatna, hogy ki lettem, mi lettem.

Mi vagyok, s mi lehetek- meg.

Furcsa vilag ez.

Az egesz. Olyan ertheto, de megis: Erthetetlen. Valamiert, valahogy.

Lassan mennem kell: Talalkozom nehany utcan elo fiatallal. Elmeselik, miert kerultek ki, ki elol menekultek, s miert.

Az egyik 16 eves. Alacsony, torekeny, de orokke mosolygo gyerek.

Aki, ha meglat: Elmosolyodik, hozzam bujik.

Csak "Kicsi fiu"-nak hivom.

A tobbiek idosebbek- valamivel.

Magamra emlekeztetnek- milyen voltam, miert mentem el otthonrol, miert ugrottam mely vizbe, miert ittam, buliztam, blokkoltam a sajat lenyem.

-Megbiznak bennem- ez a legfontosabb, amit adnak. Oszinten, nyiltan.

Tudjak, hogy nem akarok mast, csak hallani a tortenetuket, s megirni.

Tudjak, hogy bizhatnak bennem, nem itelkezem, akkor se, ha fuves cigi megy korbe, vagy nagy meretu vodkas uveg: Hiszen csinaltam hulyeseget en is.

Nem itelkezhetem olyan miatt, amit jomagam is vegig csinaltam.

S ez igy van jol.

Megyek, varnak. Jo tudni, hogy varnak: Kapok. torteneteket, bizalmat.

Nehany gyermeki olelest.

Blogom majd irom tova, most volt egy hosszabb szunet.

De szukseg volt ra, muszaj volt.

Az egi haboruba neha magam is megsebesulok...

Porra egek- s ido, mig ujra ossze all a szethullott fonix madar kepe.

De- talan ez is igy van jol- azt hiszem.

Valakinek koszonettel tartozom meg.

Itt, igy:

Igen. Varnak. A csocso asztal mellett. Ketszer elvertek minket.

De negyszer gyoztunk. Ket bivaly ellen.

Tisztelnek. Furcsa, eleinte "semmibe vettek". Most meg? Tisztelnek.

A furcsa benne talan az, hogy miert kell kitunonek lenni valamiben, ahhoz, hogy tiszteljenek?

Miert kell megfelelni ahhoz,hogy koszonni tudjanak neked egy olyan helyen, ahova nemregota jarsz?

Pingpong edzes elott allok, ha lemeccseltuk a csocsot, megyek pingpongozni.

Szeretem. Szeretem jatszani, szeretem, hogy kuzdeni kell.

Szeretem, hogy jol megy. Szeretem, mert jo dolog....

Az orvosi utasitas szerint: Semmi sport. Mert ujra infuziora ebredek. Semmi kemeny mozgas, mert ujra csapoljak a gerincemet. Hiszen nem jatek...

Megis. Megis: csinalom, jatszom, sportolok, kemenyen. Ujra.

Heti 3 pingpong edzes. Heti 3 csocso ezdes. Heti 4 ora a fitness teremben, kemeny sport eszkozok kozott.

Segit tisztaban lenni a sajat lenyemmel. Segit megismerni a hataraimat.

Cel kituzesnek tokeletes.

Az lehetek, aki vagyok.

Melegito nadragban. Melegito poloban.

Sport cipoben.

A furcsa dolgok otvozodnek korulottem. A furcsa emberek is.

Tegnap elott megismertem egy olyan not, akitol rengeteget tanultam, par ora alatt.

Tegnap mar nala neztunk dvd-t, beszelgettunk, orakig.

A beke szigete volt nekem. Gyertyak, fustolok, lagy zene mellett.

Tarot kartyakat raktunk, szam - misztikaban, magiaban utaztunk, beszelgettunk angyalokrol, ordogokrol.

Beszeltunk az ot legfontosabb szabalyrol az eletben.

1: Oszintenek lenni. Ha az vagy, rajossz ki mikor hazudik, ki mikor nem oszinte. (igy van.)

2: Barmi is tortenik, megmaradni annak, aki vagy.

3: Minden nap tanulni valami ujat.

4: Az embereknek azt adni, ami segitheti oket. Ebbol sok a baj, de sok mindent elerhetsz igy.

5: Es figyelni a spiritualis lenyedet. Spiritualizmus, megnyugvas, tisztan latas-hallas. Akar a szellemvilagba bele.

Igen, ezek a legfontosabb dolgok. Ezek azok, amik segitenek elni, es tul elni.

Ez a No, Hanna, aki az otvenedik evet tapossa komolya lelkitudassal rendelkezik.

Bele lat a sokaknak lathatatlanba.

Neha csodalkozva nezett ram, vajon honnan ez a melyseg, honnan ez a foldontuli tudas? Honnan ez a dac, ez a kuzdelem a rossz ellen?

Egy reszt idezek... A beszelgetesunkbol.

Jatszottunk. Kerdesekre spontan valaszolni. Szerinte a hirtelen valaszok a legoszintebbek. Meg vicces szembesulni azzal, hogy mit diktal az "alteregod". Eloszor en kerdeztem, es o sortuzelve felelt.

Aztan jottem en.

Magamon lepodtem meg legjobban talan, a kovetkezo kerdesnel:

(leforditva adom tova) : Ha ujra szuletsz, mi szeretnel lenni?

Villamvalaszom: Schutzengel... Fur Menschen.

Orangyal... Az emberek orangyala.

Vajon honnan jott ez a valasz? En mondtam volna tenyleg?

Igen...En mondtam. S valami bennem... Valami bennem mondatta ezt.

Meglepodtem, de a jo ertelembe.

A tegnap este ota a melyseg mellyul, a magassag meg no... Belathatatlanul, gyorsan.

Beszelgettunk 2012rol... Mi kezdodik akkor, s miert. Mi ertjuk,de sokan nem, vajon miert?

Angyalokrol, emberekrol... S a legfontosabbrol: Szeretetrol.

Csodalatos beszelgetes volt. Csodalatos orak.

A meghittseg, a beke, a -tudom miert szulettem meg, itt a valaszom mar, a kezemben- erzes.

Haza mentem utana, es nem tudtam oda koszonni azoknak, akik nalunk vendegeskedtek.

Nem ment... Csendbe burkoloztam, csendes kodbe.

Kicsit magam lettem kodde, egy olyan vilagban, ahol azt hiszik: minden kezzel foghato.

S kiterve meg egy valamire, gyorsan....

Szorit az ido, a betuk meg jonnenek. Dolnenek belolem, ha lehetne. De megis...

Ezt a nehany sort meg leirom. Megirom. Mert fontos. Valakinek szol. Valakihez.

December 11... Egy csodalatos este utan, amit jo baratokkal toltottem el, Nalad kotottunk ki, ketten.

Iskolasok voltunk egyutt, mikor megismertelek, felettem jartal par evvel. Tartottam Toled, valahogy, valamiert...

Koszonni se mertem. Ahogy sokan masok sem.

Sotet oltozeted, szokitett hajad, az a melyseg a szemedben.

Aztan..Ezen az esten megfordult a vilag.

Buszrol szalltl le, megszolitottalak. Az ejszaka kellos kozepen.

Akkor nem feltem toled. Mar nem feltem- valami azt sugta: Nem kell.

Vegul nem haza mentunk, hanem sorozni tovabb. Mar Veled.

Kepek vannak meg, meg az erzesek. Kocsma asztalnal ulve a sokadik sor utan bealudtam melletted. Beket ereztem, jo volt. Tudtam, hogy Te, es az akit batyjamkent szeretek, vigyaztok ram.

A ket mankoval, gipszinnel taxiba szallas mokas volt.

Nevettunk, sokat. Leginkabb Ti rajtam. Akkor meg csak a terdem volt sinben. Napokkal ra labfejtol combikozepig mar: Hiaba a szterodiok: Sokszor az sem segit mar.

Ti ketten neztetek a bagyadt fejemet a Taxiban, mosolyogtatok.

A Taxis srac is. Beszelgettetek. Neha nem tudtam, hogy almodom, vagy tenyleg beszelgettek-e? Faradt voltam. Ittas. Es boldog. Veletek lehettem. S Ti mosolyogva oleltetek a vilagot.

Azt a ket mosolyt nem felejtem el soha.

Sokat adtal orak alatt, rengeteget.

Eszembe jutott, most, mikor reggel felebredtunk Nalad, en kettotok kozott ebredtem fel, lecsuszva az agyrol. Nem lehettem nagyobb, mint egy medvekolyok, aki gombolydeden alszik.

Mosolyogtatok.

Orokke mosolyogtok.

A masnapossag elleni kocsmazas, ami utana volt,  a Ti keresetekre, minden pillanata megmaradt.

A dacom, hogy nem sorozok, kolat iszom, a nevetesek, az eszmecserek...

Es az, hogy egy szot sem kellett szolnom, mindig tudtad mire gondolok, mit erzek.

Alig ismertel, megis: Minden rezdulesem nyitott konyv volt.

Mondtad, hogy megkell tanulnom nyitni emberek fele. Az igazi fajdalmat nem eltakarni, mosolyogni tova, hanem legyozni. Ha kell, a konnyek kardjaval is.

A hegek a karomon? Nem kerdezted miert... Csak mondtad, hogy Nem Szabad Kicsilany. Nem lehet. Ne magad buntesd azert, mert a vilag rossz.

Mikor elkoszontem, megoleltel.

Fogadott batyjamat is.

Biztonsag. Szeretet. Beke.

Par evvel vagy, vagytok idosebbek nalam.

De Ti ketten jelentetek a legtobbet nekem.

Furcsa, hogy ezt irom. De igy van. Harom kulonbozo ember: Harom teljesen mas vilag. Itt nem ket fel egy egesz: Itt sok apro egy egesz.

Az alvos nyulam befujva meg a parfumoddel.

Ha valami nem jo, megszagolom: S tudom, nem vagyok egyedul.

Tudom, hogy Te, Ti ketten vigyaztok ram. Minden lepesemre, ha tavolrol is.

Koszonom, hogy vagytok Nekem. Koszonom, hogy ezt irhatom.

Ha megkerdezik mennyire szeretlek Titeket: Ennyit tudok felelni:

Kitarom a ket karom, tavol egymastol. S annyira nagyon szeretlek.

  Mnden baratomnak, olyan embernek,aki itt van-vagy aki mar nincs, de fontos nekem, ugyan ezt uzenem.

Koszonom, hogy vigyazzatok lepteimet. Koszonom, hogy az lehetek Veletek, aki vagyok.

Csupa nagykoru "gyerek". Egy folnott vilagban ez jelenti a legtobbet.

S ... Vegul: Draga Kisocsem. Most tanulgatsz olvasni,irni, Nyuszika.

Iskolas vagy, nagybetus Iskolas. Elso osztalyos mar.

Buszke vagyok Rad, es a szeretetedre, a bizalmadra is.

Tudom, hogy rengeteget jelentenek Neked, de hidd el Kicsim, Te is nekem.

Meg annal is tobbet. A Tavolsag csak tavolsag. A kilometer nem akadaly... Sirtal, mikor talalkoztunk eloszor otthon, hogy olyan messze mentem, es, hogy hianyzom mindig Neked.

Mindig velem vagy, es en mindig Veled. A kettonk kozotti kapocs olyan, amit nem tud megragni a fajdalom, az ido vasfoga.

Te vagy az a szepseg a hogombben, ami csodassa teszi az egeszet.

A vilag a hogomb... S Te vagy benne minden szepseg, szepsegem.

MInden Varazs. Minden csoda.

Koszonom, hogy vagy nekem, koszonom, hogy lehetek Neked.

Olelesed meg mindig erzem magamon, csokod arcomra pir.

S a szereted? Az a levego,amit belelegzek, s tovabb adok.

 Rengeteget tanultam Toled. Minden fontosabb lepesednel ott voltam, mert ott lehettem.

Kincsem, koszonom, hogy vagy Nekem.

Koszonom, hogy az eletemet olyan csodassa tetted, amilyen csodas most.

Koszonom azt a sok erot, energiat, szeretet, amit kaptam, kapok toled.

Igen, minden lepesemben ott vagy.

Minden sohajomban.

Minden mosolyomban, konnyemben.

Szeretlek Draga, Draga Kisocsem.

Masolok egy levelet, legalabbis reszleteket belole.

Tenyeket. Amik miatt megvadoltam egy olyan embert, aki egyszer fontos volt,s talan fontos is meg, hogy kiadott. S ez csak egy-ket sor. A java marad nekem.

"Senki nem hiányolt. Az hogy másnap ilyen bunkó smst küldtél hogy ha igazán fontos lettél volna a Timinek akkor keresett volna..."

"de te még időben elhajtottál mindenkit."

"teszek rá hogy néhány emberkének aki csak akkor haverod amikor ivásról van szó mit mondasz."

"Sok sikert németben és ne nagyon reméld hogy olyan sokan várnának vissza nyugodtan maradhatsz is ott."

A privat emailt, amit freemailre kaptam nem irnam ide. Alpari ahhoz. Tulsagosan is.

A cim- nev Timie.

A bemasoltakat nem O irta, hanem egy szocsove. De a kovetkezo sor neki szol majd, legalabbis azon emailre valo reflektacio, amely az o neverol-cimerol jott.

Most csak ezekre futja idombol, ezek azok a reszek, amik megmagyarazzak sokaknak miert es mibol szalltam ki- idoben.

Tudjatok, amikor egy bohoc bohockodik a szinpadon, nevet mindenki.

De amikor egy bohoc okorkodik a nagy betus Eletben, sokan osszeneznek, s megvetoen neznek ra.

Legalabbis azok,akik mar tartanak ott.

De ez a level a kevesbe fontos.

A masik level, amit egy privat mailre kaptam hokkentett meg.

Az fajt. (A privatbeszelgetesekbol valo kivagas, elkuldes melegebb eghajlatra, meghazudtolas-egy olyan temaban, amelyiknel tobben allnak mellettem, es hangoztatjak, amit mindenki tud, tudott: Gipszel a labamon, mar  egesz labas gipszel -kicsivel 18.ai este elott kaptam- nehez lett volna jeges, havas uton vegig kecmeregni egeszen le a varosba. Segitseggel sem mertem bevallalni. nem, hogy egyedul. hiszen aki ismer, tudja: A betegseg, ami nekem van , nem jatek. Amig lehet, orzom labaimat. Hiszen, nem tudhatom: meddig hasznalhatoak majd.  Masoknak egy Buli este volt-lett volna csak. Nekem az emberi eletembe kerulhetett volna. Bolcs dontes volt nem menni. Tudom, hogy jol tettem. Arrol nem beszelve, hogy 11 nappal a tantusz leeses utan- nem leszek jatekszere senkinek.)

Nem leszek eszkoz ket ember osszekapcsolasaban, szetvalasztasaban.

Ez nem lepett meg,ez a level. Hiszen ideje -oraja tudom, milyen ember az,aki ezt fogalmazta.

Minden- csak nem egyenes.

S ebben, helyzethez mertem, sokan osztoznak a velemenyemen.

Egy kozos ismeros szavai, hogy ez az ember tart tole (is), mert tudja "milyen ember", megnevetetett. Talan azert, mert errol jo magam is tudok.

Egy ideje mar.

Ez a kedves ismeros azt mondta, hogy "Zsebi, az emberek felnek toled... Mert erzik, mire vagy kepes. Milyen ero van Benned."

Igazat kellett Neki adnom.

Negyvenen innen-s negyvenen tul tudjak az emberek, hogy ki milyen. S ki hol tart.

Ki a bukott, s a ki a szarnyalo angyal.

Vissza terve az elozo tematikara, gyorsan:

(most a "sajat szavaimat lattam viszont masok levelebenrol mar nem beszelnek, eleg volt.)

Mikor anyammal jonnek, nem viselem el. Foleg privat emailben.

Aki ismer, tudja: Szuloanyam halott.

Az elet elsodort tole, s hiaba a kuzdelem, nem ismerhettem meg, Soha.

Hamarabb adta meg magat, mintsem, hogy a szemembe nezhessen.

Koszonettel tartozom neki, hiszen a legcsodalatosabb ajandekot kaptam tole: A neha vihar verte eletemet.

Milyen ember volt? Nem tudom. Nem tudhatom. Honnan tudna mas?

S milyen jogon a mocskolodas, amikor O memaradhatott az anyukaja mellett, megis: Viharos kapcsolat az is.

Ha valakirol velemenyem van, nem azt szidom, aki kihordta.

Aki hallotta az elso felsirasat.

Aki taplalta, szeretgette a pocakjaban -9 honapig-. Ha utana az elet kulon utakra is szorta oket, a szeretet, a kotel, a lathatatlan koldokzsinor ott van.

Ha nem is olelhettem meg, soha. Pedig vagytam. Maig vagyom.

S keresve- kutatva kajtatok a vilag legbuvosebb szava utan: Anya...

S milyen jogon bantja a multamat-eletemet, amirol nem meseltem neki, vagy alig, mert valami bennt, belul,azt sugta: Kicsi, ne tedd.... Meg Ne... 

S barataim? Milyen jogon minositi(k) azokat az embereket, akikkel nekem jo? Akik tettek le mar az asztalra- nem keveset.

Igen, igazatok van. mar en is tudom: Ez nem rolam szol. Nem a hibaimrol. Nem Timirol.

Hanem egy kuzdelemrol. Egy gyerekes kuzdelemrol, egy olyan ember reszerol, akinek fogalma sincs arrol,mi az igazi kuzdelem az eletben.

S nem tudja, mi a Szeretet.

Nem tanitottak meg neki, talan nem is hibaztathatom Ot.

Nem tehet arrol,hogy oda szuletett, ahova.

S nem tehet rola, hogy a Szeretet szo megegyezik nala a "birtoklas", kisajatitas szoval.

Talan lesz valaki, aki megtanitja ennek a fiunak majd. Egyszer.

Ha nagy pofonok aran is.

Omlengesbol ennyit, hiszen teny: Sajnalat nincs bennem , rea nezve.

Nem erdemli meg.

Marad a szurke semlegessek, hiszen tudom: Nem veszitettem. 

Ahogy Kedves ismeretlen ismerosom irta multkor:

"Kicsike, itt nem Te veszitettel. Nem. Ne ugy eld meg. Segiteni szulettel ide, szemeket kinyitni... S ha 100 emberbol egy megerti, mit keresel itt, mar megerte, mar buszke lehetsz, Kicsilany."

Igaza van.

Ezzel a "magyarazattal" tartoztam. Sokan kerdeztetek, mi a helyzet.

Sokan neztetek furcsan, vagy fordultatok hozzam furcsan, nem ertve azt, hogy , hogy nem beszel egymassal ket olyan ember, aki eddig fel szavakbol is ertette egymast?

Sokan kerdeztetek, mi tortent valojaban. S miert hallottatok annyi rosszat rolam T. ,meg A. keze alol.

A valaszom itt van.

De tudjatok: Semlegesseg, vagy Szeretet.

Timi irant szeretet. Nem hibas, tudom. Erzem. Attila irant? Rideg kozombosseg marad.

S akik kialltak mellettem, s segitettek megerteni, hogy ez is csupan egy lecke az elettol, azoknak koszonom.

Igy van. Egy lecke volt.

Talan elengedni kell megtanulnom vegre.

Mosolyogva elengedni.

Furcsa. Irom e sorokat. Konnyebbulok meg- s mar mosolygok is.

E vilag-tul vilag.

Ketto koti ossze oket: Szeretet.

Igen. Mashogy nem irhatom.

A Bennem, korulottem zajlo torteneseket.

Sok erzelem, sok konny, sok mosoly.

S kuzdelem. Vegtelen kuzdelem.

Az uj ev bealltaval megertettem,milyen ember vagyok.

Hirtelen nyiltak nagyra dimenziok.

Hirtelen sodort magaval a raerzesek, s mas vilag tengere.

Olyan szavakat irok, fogalmazok meg, sms-ekben, levelekben, beszelgetesek kozben, hogy en lepodom meg a legjobban.

De..miert is? Hiszen szoltak.

Par nappal ev-valtas elott szolt valaki.

Elmagyarazta, ki vagyok.

"Mi" vagyok. S miert.

Mi a feladatom. S ,hogy milyen segitseget kapok majd odaatrol.

Valamiert hittem neki. Talan a kek szemeben az ezer eves bolcsesseg, kozel a negyvenhez? Vagy az, hogy szavak nelkul is tudta, mi jatszodik le bennem?

Vagy talan az, hogy ugyan olyan ember,mint en, csak "nagyban" mar?

Nem tudom.

De nyilnak a kapuk elottem, erzelmi sikon.

Egyre tavolabbinak tunik ez a vilag. S nem vagyok ijedt.

Ez dobbent meg legjobban azt hiszem.A batorsag, bizalom. Magamban, es a vilagban.

S egyre kozelebbinek fest az a vilag, amit segitenem kell.

Megertettem, hogy nincs duh, harag, veszitettem-erzes.

Csak Szeretet van. Vagy "semleges".

...

Es az ertelem.

Meg...A Bolcsesseg. Amit itt nem sajatithatsz el. Ebben a vilagban.

Vagy van, mert kaptad, vagy nincs.

Csiszolni tudsz rajta, de megvenni nem. Ebben a vilagban sem, ahol a penz odakat zeng.

Es egy elet nem eleg ahhoz,hogy bolcsnek erezd, tudd magad.

Azok csak rovid utak. Mondott szavak.

Elveszitettem egy baratot. Egy baratsagot. Kodde valt. Eltunt.

Mintha soha nem lett volna, csak a harag,a gyulolet a reszerol.

Ez a ember,lany, aki kilepett az eletembol, most utoljara idegennek tunt.

Minden szava. Mintha nem o lett volna, akivel honapokig beszelgettem volna.

Melyen erezve, ertette minden szavamat.

Baratsag volt a mienk, azt hiszem. Olyankor szavak nelkuli- Dallamok beszeltek helyettunk.

Aztan az elso "Zsebi nem ertem igazan amiket irsz,de szepen fogalmazol" meglepett.

S utana jott a tobbi, vakvaganyon.

Eloszor a -nem ertes-.Majd harag. Vadak- jogtalanul- s vegul a "lec".

Ma elmagyaraztak nekem, hogy talan nem nott meg fel.

Vagy nem lat olyanokba bele, amibe az ismeroseim nagy resze mar igen. Hiszen olyan vagy, amilyen a barataid. Madarat tollarol....

Segitenek Neki, ha hagyna.

Mert tudom: Kincset er-

De amig hagyja, hogy egy mocskosabb vilag sodorja magaval, addig felesleges.

Nem torhet bele a tejfogam masok eletebe.

Nem lehet.

Talan egyszer megerti, hogy nincs fontosabb a Szeretetnel. Megerti, hogy ami korulotte -vele tortenik, annak a nagy resze erdek.

S , hogy mas nem tehet tonkre egy biztosra felepitett hidat.

Megkerdeztek ma tolem, telefonon, -otthonrol ismeros, kozos ismerosunk-, hogy nem gondoltal arra Zsebi, hogy mi lett volna, ha eloszor csak Vele talalkozol?

De. De igen.

Akkor nem siklott volna ki.

Mert nem masik elleni harcban kellett volna gyozkodnom az igazamrol. S nem versengesbe torkollott volna a masik fel reszerol.

Itt hibaztam, mar tudom.

Itt is.

Azota egyre figyelek csak:

Olyan emberek ovezzenek, akik nem rakhatnak granatot labaim ele.

S masoke ele sem.

Remelem...Egyszer megerti, hogy ki vagyok emberkent.

Rajon, hogy amit akarok, nem rossz.

Csak nem e vilagra valo talan.

Majd irok meg. Most nincsenek szavak. De miert is lennenek ?

joejt Vilag, joejt Hold. joejt Csillagok.

Innen-es tul ;)

Szavakat irnek csak, ennyi fer bele abba a tiz percbe, ami van.

Aztan megyunk, Karacsonyi vacsi potolando -cim szo alatt.

Busz utrol lesz mit meselni.

De sok masrol.

Milyen egy ember eszkozenek lenni ahhoz, hogy kozel keruljon ahhoz, aki kell neki?

Mit jelentenek a szavak, banto szavak? Tudnak egyaltalan bantani?

Milyen bizonyossagot nyerni arrol, hogy helyesen iteltel meg valakit, csak vartal, hagy forrja ki magat?

Es milyen Masodik Benovel az elet, akit oda ajandekoztal valakinek, es megis itt kinnt var rad? Csak cetli nelkul a fulen,sal nelkul a nyakan, es micimackos papirzacskoban?

Masodik Beno marad? Nem. Uj joveveny, uj nev.

S most szeretetbol kaptam.

na, most megyek, var a reg elveszettnek hitt vilag.

Talan a Dom kiralyno is megbekel, ha latja arcomat.

S azoket, akik rendszeresen apoltuk lelket a maganyban.

zsebi

Bizonytalan léptek a havon,vagy mégsem?

A bizonytalan,vagy a biztos biztosabb vajon?

Hagyni a bizonytalant  a biztosért?

Igen. igen. Igen.

Én már értem - Ők még nem.

De te,akivel éjjel beszélgettem, érted. Minden soromat. Minden szavamat.

S megtanítottál valamire: Biztosnak lenni abban, amiről tudom: Jó.

Igen, ma megkaptam. Csend hangja üvölt füleimbe.

Hetek óta először. Végre. Vágytam. Vártam. Akartam: Önzőn.

Ma enyém lett, egész lényével. Most hagyja, hogy kisírjam magam a vállán, símogat. Segít, félt. S leginkább megvéd.

Egy olyan világtól, amelybe nem szívesen létezem. -de muszáj-.

Egy olyan embertől, akit egyre jobban ismerek,s mégis: egyre kevésbé értek. -magamtól-.

Egy olyan érzéstől, amit csak olyan ember tud adni a másiknak,aki fontos. -de minek?-

Zúg a gép hangja, keservesen kéri, hogy pihenhessen.

De ma zsarnok vagyok. Nem engedem. Pihen eleget majd- ha már nem leszek itthon.

Próbálom szobám minden mozzanatát magamba szívni.

Annak a helynek az érzéseit, ahol igazán biztonságban érzem magam.

Redőny leengedve- szundít az ablak.

Telefon félre téve, had aludjon.

Ruhás szekrényem szája nyitva, folyik ki rajta az Álomkór.

Körbe hintve ágyamat, barna puha szőnyegemet, a növényeket, képeket.

Csak rajtam nem fog.

Csikorognak a kerekek, működöm. Nem akarok. Már nem.

De mégis.

Mai napom képei egymás után zakatolnak. Mintha moziba lennék -egyedüli nézőként.

De...De hang nincs.

Tátogó szájakat látok. Nyitott szemeket. Mozdulatokat.

De hangjegyek nem társulnak.

Furcsa mozi-élmény.

Bár, lehet én süketültem meg csak. Direkt.

Ennyivel is kevesebb jut tudatomig.

Megálltak a képek. Megijedek. Már meg is vakultam?

De nem... Feladta lelkem, agyam, emlékezetem. Nem győzhetett.

Csokorba szedném a Má-t, de csak részek villanak elő.

A férfi,aki a Nyugati előre hátra esett a mozgólépcsőn.

Véres kezem, miközben igyekszem zsebkendőt szorítani homlokához,orrához,fejéhez.

A mentő szirénázó hangja.

Egy volt osztálytársam, akivel a villamoson találkoztam.

Évek múltán. A szomorú hír, hogy a Mammut tetejéről leugrott fiút ismertük.

Egy iskolába jártunk. Mosolygott, örökké.

Furcsa tudni, hogy láttam a híreket. Olvastam újságot.

Mégis...Így tudtam meg az igazat, hosszú-hosszú napok elteltével.

Mindig szárnyalt. Most nagyot bukott.

Nem próbálom megérteni, mert tudom: Voltam már legalább olyan közel ahhoz, hogy feladjam, hogy féljek magamtól.

De mindig feltudtam állni. Eddig.

Ő nem. Miatta pislákol itt az ablak előtt egy gyertya.

Lángja erősen forgolódik: Aludna már Ő is.

Tudja talán, hogy holnap is van nap. S András holnap is lát majd minden meggyújtott gyertyát, hall minden elmondott imát.

Aztán a Geréb Ági féle demonstráció.

Elkéstem- nem saját hibámból.

Már csak arra futotta, hogy gyertyát gyújtsak Neki, egyedül, s halkan dúdoljak neki egy születésnapi dalt.

Ma 58 éves. S két és fél hónapja van elzárva igazságtalanul a külvilág elől.

Egy csodálatos ember, csodálatos anya, gyermek, nagymama.

S kiváló orvos.

Ezt csak azok nem ismerik el, akiknél jobb. Akiknél szerethetőbb. Akiknél sikeresebb.

S akiknél értékesebb a munkája.

Csodáltam a tábort, amely kiáll érte.

Csodálom gyermekeit,unokáit barátait, pácienseit, csodálóit.

De leginkább csodálom Őt magát: Lényét.Az erejét. Börtönbe zárt mosolyát.

Holnap lesz a tárgyalása. Háziőrizetet fontolgatnak.

Nem szabadság, de mégis egy darabka belőle.

Otthon lehet azokkal, akik a legfontosabbak Neki.

Otthon lehet, beosztva a saját idejét.

Haza mehet megnyugodni, remélni.

Emberi körülmények között lesz.  Ahogy érdemelte volna eddig is.

Tűnődöm: Mi az, ami ilyen erőssé, magabiztossá , csodálatossá teszi?

De nem bírok rájönni..

Hét éves öcsém fényképe elöttem.

Otthon született Ő is.

Őt is csodálatossá teszi valami: Talán az a magabiztosság, amit születése pillanatában szívhatott magában, egy olyan ember által, akinek kezei között a legócskább fém is arannyá változik.

Tehát marad a mondás: Free geréb Ágnes!!!

Szorítok Neki. Egy egész Nemzet szorít neki.

Sőt...Egy egész földgömb vár, ökölbe szorított kezekkel ,Ági első lépéseire abban a világban, ahol szükség van Rá.

Angyal

Az elmult ket oraban tobbet nevettem,mint eddig itt, barmikor.

Majdnem pihe konnyunek erzem az eletet.

Majdnem mondhatom: minden rendben.

Nem, semmi nem konnyu, de Rajtad mulik. Mindig. Ahogy: most rajtam.

Gulliverben. Zene szol a fuleimbe. Egy ujonnan kapott fulhallgato dolgozik kemeny azert, hogy halljam, amit hallanom kell, egy dalon keresztul.

Kinnt az ido kodos.

Az uton idaig most olyan frisseseget ereztem,mint reg.

A friss, hideg, kodos levego, ami az arcomba csapodott, s szetaradt a tudomben, kifejezetten jol esett.

Mindezt a Dom elott.

A nehezsegek dacara is, amit itt kapok, nem kezzel foghato.

Lattam magam szarnyalni. Lattam magam rettegni attol, hogy tulsagosan messze mentem.

Lattam magam bukott angyalkent, akinek az elete sajat magan mulik.

s most? Most ujra minden rendben van.

Monica. Akirol irtam mar.  Aki elszabaditotta itt a Poklot, azon a napon, mikor a rendorseg -a munkajuknak eleget teve- bilincsben vitt el jonehany embert innen.

Monica. Akitol tavaly rettegtem: Elfogadott.

Kezet nyujtott. O elobb. Tegnap.

Csodalkoztam. Foldre kenyszeritettem egy nagy darab, alkoholista- de pokolian eros bivalyt.

A lenyemmel.

Respektal. Elfogad. Baratjava fogadott, azon igereten keresztul, hogyha barmi bajom van, forduljak hozza. Megved. Segit kimaszni a bajbol.

Hiszen Tole mindenki fel. Ezt tudja. Ezt hasznalja is.

Ma, mikor megjelentem itt, a Gullivernel, oda jott, kezet nyujtott. Ahogy a tobbiek is.

Eros kezfogasa van. Szorit. De talan en jobban.

Kinnt maradtam. Tekertem egy cigit. Megkerdezte: Tekerhet-e? Persze.

De, csinaltam neki egyet en.

Erezze: Nem csak en kenyszeritettem megadasra: Hanem O is engem.

Valahogy igy allunk.

Monican kivul meg Petra okozott nagy meglepetest tegnap.

Oda jott, megolelt. csodalkoztam. Beszelgettunk.

Megkinalt egy fuves cigivel, de nemet intettem.

Nem lesodrodni akarok az utamrol, hanem nyerni jottem ide. Tapasztalatot.

Latni, erezni embereket. Kozelrol. Csupaszon.

Nem szamit, ha szajhak. nem szamit, ha drogokon elnek, mint Petra, vagy isznak, kemenyen, mint a terdre kenyszeritett Monica.

A lenyeg: Hogy leteznek.

Eleinte odzkodtam elfogadni a baratsagukat: Mara buszken megyek vegig az utcan, ha messzirol ram koszon egy otthontalan, neha koszos, ittas ember.

Nem szamit,ha no, ferfi. Az ember szo mindent magaba foglal.

Talan ideje volt megertenem: Nem szamit, mije van. mit csinal. Mit csinal jol-rosszul, mig az emberseg szot ismeri.

S neha a szinfalak moge kell neznunk.

Hogy meglassuk azt, akik valojaban.

Sokan szarnya szegett- de angyalok.

Talan a legtobbjuk szuletese napjan esett az eso, mert Isten sirt: Elvesztette a legszebb angyalait.

S most? Nem kierdemelt sorsot elnek itt, a Foldon.

Koztunk, emberek kozott.

Tunodom: lemenjek cigizni? Mar nincs mitol felnem.

Ha netan repkednenek az uvegek, tudom, hogy nem eshet bajom.

Ha orditas van, tudom, hogy nem serulhetek meg.

Mert mindig van valaki, aki figyel ram. Figyel arra, merre lepek.

S ha elesek a cipofuzomben, vagy nagyobbat lepek,mint kene, s egyik pillanatrol a masikra kozelebbrol es kozelebbrol szemlelem az aszfaltot majd, tudom: Lesz aki vissza rant.

Mielott a verem folyna.

Sok mindenkinek tartozom itt egy Koszonommel. Kimondatlanul kimondtam mar.

De szeretnem hangosan, konnyek-mosolyok kozott mondani.

Adni. Adni. Adni. Adni.

Azoknak, akik megerdemlik: Nem lattba veve, hogy ribanc, fuggo, mocskos:

"A barataimnak".