Mert olyan "fölnőttek"...

"Zártosztály"... Találóbb címet nem is találhattam volna ezen bejegyzésnek. Legalábbis most úgy gondolom.

Szappanoperába illő cselekedetek, harcok, dulakodások öveznek. És nem tudom: Hogy kerültem bele? Hogy lett mind az enyém?

Gyermeki ragaszkodással rohangál utánam az ördög, táblával a kezében: "Ennél lesz rosszabb is, ha nem figyelsz, elvérzel..!"

Ha az elmúlt, itthon töltött négy hónapot jellemeznem kéne, nem tudnék mit mondani.

Ha szavakat csikarnék ki a lelkemből, talán ez a néhány jönne: "igazságtalanság. hamis vádak. céltalan létforma. szabadulni vágyás."

Mintha szabadságra ment volna az az ember, aki valójában én vagyok.

Tükörbe nézek, és egy elfáradt, izzadságtól csatakos homlokú, ezer éves lelket látok. Szikrázó tekintettel. Aki próbál kapaszkodni a kevés jóba, ami övezi.

Ha személyesen kérdeznétek, hogy hogy vagyok, ennyit válaszolnék:

"Szarul. Nagyon mocsok szarul."

Ha tova kérdeznétek, talán belekezdenék abba a néhány mondatba, amit az elmúlt néhány napban ezerszer mondtam el: "Nyakamba varrtak egy garázs feltörést, betöréses rablást."

Ha belemennék a részletekbe, sem tudnám már, hogy hányadán állok. Egy valamit tudok: A lelkiismeretem tiszta.

És még valamit tudok: Két olyan embernek köszönhetem a körülöttem robbanó bombákat, akiknek bizalmat, szeretetet szavaztam. Még anno... Évekkel ezelőtt.

Az egyik az a Nő, akivel a kapcsolatunk talán karmatikus. A másik az az ember, akihez kártyázni jártam fel. Akiben bíztam, aki felé fordultam segítségért, és akinek én segitettem, ha bajban volt, és lehetőségem volt rá.

Az egész történet gyomorforgató. Idegrendszer izgató. Talán filmbe illő is.

A Zártosztályon élő emberek is csak a fejüket kapkodnák ide-oda, nem elhívén azt, amit látnak, hallanak.

Nem tudom eldönteni, hogy sírjak , vagy nevessek.

Nekem kéne tudnom a legtöbbet erről az esetről, de valahogy nem érzem szükségesnek, hogy az információkkal tisztában legyek. Min változtatna? Semmin. A patakba fojtott becsületemet nem adná vissza az adathalmaz.

A legszomorúbb ez: Alibim van. Amit igazolnak. És mégis: Két szavahihetetlen emberre alapozva hurcoltak meg. Két szavahihetetlen emberre alapozva mocskoltak. És lehet, hogy a kezem-lábam két szavahihetetlen ember abszurd történetének köszönhetően törik majd.  A lelkem riadóztatott, érzem: Szirénázik a piros lámpája, izzik, már-már forr. könyörög azért, hogy hagyják békén. Már-már zokogva kéri, hogy hagyjanak neki nyugtot.

Ha festenem kéne, nem tudom mit festenék legszívesebben egy üres A4-es lapra...Egy lelket, lakatokkal, láncokkal rajta.

Egy olyan lelket, ami esedezik az igazságért.

Szeretném magaménak tudni azt az időt, amikor kulcsot kapok a lelkemen lévő láncokhoz, lakatokhoz. Szeretném hallani lelkemnek azon sóhaját, amely tudatja a világgal: Megszabadítottak minden kíntól...

És tudjátok mit remélek titkon? Hogy az az ember adja a kulcsot a kezembe,hogy megfosszam a méteres, húsába vájó láncoktól, aki váltig állítja: Én voltam a bűnös. Aki máig azt mondja, úgy, hogy az egész körkép nem stimmel, hogy én tettem. Én raboltam. Én adtam el azon biciklit, ami miatt mára már rémálmaim vannak.

Tudom,hogy kiderül majd. A kérdés csak ennyi: Az üres lapra festett képen ábrázolt lélek betömött szájjal, húsba maró láncokkal meddig bírja majd ? A fogvatartást, mely alaptalan... Mely koholt vád csak.

Igen. Koholt vád csak.

......

Tehát, hogy hogy vagyok? Mit is mondhatnék? Már értitek?...