Mert olyan "fölnőttek"...

Most olyan nyugalom van rajtam.

Tisztaság. Egyszerűség. Talán béke is. Legalábbis tárgyi szinten, magyarán: körülöttem.

Élvezem a csendet most. Élvezem, ahogy átölel, fülembe suttogja:

Nincs semmi baj, most lazíts végre. Eddig harcoltál. Most pihenned kell.

Tévé zajong mellettem, hadügyminiszter, meg még nagyobb szavak suhannak át tudatomon, nyomot sem hagyva bennem.

Most talán a Híradót zengő készülék is tudja: pihenés ideje van. Feltöltődésé.

A Tegnap elásása, vagy elrejtése, legalábbis mára. És azon része, amely kimerítő.

Igen, kemény Tegnapom volt. Tisztultam. Fáradtam. Nőttem fel- fejlődtem. Sokat.

Érzelmileg fáradtam el legjobban.

De..De a Mai napom csupa feltöltődés, csupa olyan emberrel cseréltem energiát, aki ad, pozitívat, sokat. Önzetlenül.

Csupa olyan ember, akivel -mintha- ezer éve ismernénk egymást.

Gondolat cserék. Csendes, szavak kísérete nélküli "Hozzá érek a másikhoz, mert tudom, hogy vágyja!" gesztusok, és "satöbbi".

Az embernek napi legalább 30 érintésre van szüksége.

Legalább annyira kell, mint a levegő.

Elég egy kézfogás, egy lebegéshez hasonlító ölelés, bármi.

De ezt sorban. Sokat. Sokszor.

Nekem főleg szükségem van rá, azt hiszem. Ahogy érzékenyebb barátaimnak is.

Ma beszélgettem erről egy nagyon jó barátommal.

Egy olyan barátommal, aki bizalmasom.

Aki előtt nincs tabu téma, ahogy nem is volt soha.

Tegnap a szerelmi életeinket beszéltük meg, igen: Mind a kettőnkké kudarchoz hasonlítható.

Ma feltöltődtünk. Sok nevetés, régi emlékek felidézése, még hajós életünkből eredően.

Vagy a hajózáson túl tartó barátságunk apró, szép mozzanatait is idéztük, sok -sok vicces szituációval megspékelve.

Igen, alkottunk.

Mi együtt :igen. Nagyon. Nagyokat. Sokat. Sokszor.

Mint régen. Réges régen...

-   -   -   -   -   -

Alig telt el idő, a blogom írása és a mostani helyzet között:

És mégis: Az eddigi felhőtlenségből valami ijesztő kétség alakult ki, formálódott meg.

Az eddig lazán pihegő mellkasom most ingerülten veszi a levegőt, a szívem, mely pulyhán dobogva adta a tudtomra, hogy igen,ő általa műkődik a testem, most háborút indítva robotol. fegyvert ragad remegve, izzadva. S talán fél is. Fél, és félt is talán.

Elég volt egy telefon, egy olyan emberrel beszélni, aki nekem sokat jelent. Rengeteget

Elég volt Tőle egy olyan reakció, ami két értelmű.

Elég volt a hangján hallani, hogy nem hozzám szól, hanem azokhoz, akik körbe ülik.

Akkor is, ha elvileg nekem mondta, amit.

S mégis máshoz, másokhoz szól, talán nagyzolva is.

Én ezt lehurrogásnak vettem. Talán nem kellett volna. Ahogy egy óra elteltével vissza hívnom sem kellett volna. Nem hiába a mondás: "Hagyd leülni a sarat a víz alján... Máris tiszta képet kapsz majd."

Türelmetlenségem nem erény. Ilyenkor, mikor szervezetem jelzi, hogy Nőből vagyok, és nincsen kialakulóban új emberpalánta, ilyenkor főleg.

Ezen telefon beszélgetést követett egy újabb.

Egy olyan emberrel, aki minden titkomat ismeri.

Aki velem bont bort, ha ünnepelni kell, aki a könnyeim minden útját ismeri, a szemem sarkától a padlóig. A padlóig, melybe beleégnek.

Ő nem látja fele annyira se tragikusnak a helyzetet, mint ahogy én.

Szerinte csak érzékeny vagyok: Főleg ma.

Egy hosszú-hosszú Tegnap után.

S egy nőiességről szóló Ma által.

Szerinte holnapra minden rendben lesz: Főleg az elnézést kérő rövid üzenetem után.

Többet ugyanis nem tehetek.

Nyugszom meg, azt hiszem. A sorok, amiket írok, a lelkemből szólnak. A lélekből szárnyalnak a papírra, ezáltal megsemmisülnek. Vagy tompulnak. Legalább tompulnak...

Ez pozitív. Amilyen pozitív volt a mai napom  eddig. Egészen eddig.

A gyönyörű napsütés, felhőtlen idő.

A sétáló szülők kisgyermekekkel. A Mosolyország, aminek kapuját egy nagyon kedves barátommal nyitottam meg.

A lágy szellő, ami ölelt  minket. S velünk együtt a világot.

Ettől a barátomtól vasárnap búcsúzunk... Hosszú-hosszú időre itt hagy minket.

Ahogy anno én Őt, Őket.

De mi Kölnben találkozunk nemsokára.

Vissza vágyom.

Az otthonom nem itt van, azt hiszem.

Legalábbis szeptemberig nem itt.

Aztán az -iskolába vissza megyek- időszak köszönt rám. Megint.

És akkor muszáj lesz megszoknom: Itt kell boldognak lennem. Itt is.

Az ember mindehol boldog lehet. Ahol lehet önmaga.

Itt sokat várnak Tőlem. Itt félek az emberektől.

Itt tudom: Annyiszor megsebeztek már.

Kérdezem előre: Hányszor fognak még? Egyszer? Tízszer? Százszor?

Annyiszor: Ahányszor hagyom.

Már egy ideje nem hagyom. Egy ideje én sebzek már.

Ez "Nem jó". Ezen igyekszem változtatni.

Bár, a Pitbullt jelzőt aligha mosom le magamról.

De majd alakul. Igyekszem.

Hiszen..

A "szájkosárral elátott Pitbull" csak jobban hangzik.

Főleg egy Főlnött világban.

Sőt. Leginkább itt.

Jóéjt.