Mert olyan "fölnőttek"...

Mellettem az a könyv, amit adtál.

A Legfőbb Titok...

Alig várom, hogy elkezdjem, alig várom, hogy a közepénél tartsak, alig várom, hogy a végére érjek, s büszkén magaménak mondhassam azt a Csodát, mellyel élni lehet, élni KELL.

Nehéz nap van a hátam mögött, szembesültem az emberek milyenségével.

Szembesültem azzal, hogy mit okoz a féltékenység, mit okoz a túlzott alkohol fogyasztás, mit okoz a törtetés 2009-ben.

Igen, ma ezzel mind szembesültem.

De megtanultam a legnagyobb mocskolódások közepette hallgatni, higgadtnak maradni, vagy legalábbis annak tűnni.

Akik ismernek, tudják: hirtelen haragú vagyok. Rossz tulajdonság, amin igyekszem csiszolni, változtatni.

Akik ismernek, azt is tudják, hogy pillanatok alatt meglehet ingatni a hitemet.

-Az emberek felé.

Tudják, hogy egy apró csetlés-botlás, s máris megszűnik a nyitottságom, bezárok.

Mindenki felé.

Tapasztalhattad néhány napja Te is.

Amit azóta is bánok, de nem tudok vele mit kezdeni.

Fog összeszorítva próbálok nyítni, adni magamból újra, igyekszem elérni, hogy újra lebomoljanak a falak.

Nem, nem más felé. Csak Feléd.

Szomorú, hogy így van, és nem titok, hogy az életem az okozója.

A mérföldkövek, s a "madár látta kenyerek", amikkel rendszerint utamra engedtek az évek folyamán.

Ma derekasan helyt álltam, bár nem tagadom, a hideg futkosott rajtam olykor, szikráztak a szemeim, háborgó tengerré nőtte ki magát a lelkem.

Amikor egy 42 éves ember neki áll, s jó néhány ember előtt mocskos, vérlázító szavakkal illet téged, illetve olyanokat hangoztat, amin ön-önmagad is elcsodálkozol, s tátott szájjal csak hebegni, habogni tudsz, csak azért, mert Ő elitta az agyát, az emberi mi voltát, az erkölcs, s értékrendjét, akkor elkezded máshogy szemlélni a világot.

Elgondolkozol azon, hogy mi a fontos: Az, amit , és ahogy mondanak, vagy az, hogy ki mondja? (magától értetődő, hogy az utóbbi.)

Eltűnődsz azon is, hogy mit és meddig tűrsz el.

Szembesülsz a határaiddal, azon belűl önmagaddal.

S az elővillanó valós, oroszlán fogak, még ha meg is ijesztenek, nem tűnnek legyőzhetetlennek.

Arról nem beszélve, hogy egy ilyen helyzet tökéletes arra, hogy megmutatkozzon: Ki az igaz barát. Vagy kiben van annyi emberség, hogy melléd álljon.

Emlékeztet arra az estre, amit a Légiósban töltöttünk.

Hosszú hetekkel ezelőtt.

Egy egyszerű, primitív taxis bántó szavai.

Azon különbséggel, hogy itt rendszerint a prostituált másképp mondva, és a féreg szó hangzott el legsűrűbben.

A miértjét annak az esetnek se értettük.

A bélyegzést.

A taposást.

Csak a könnyeket a végén. A Te könnyeidet.

Itt is ez volt a forgatókönyv:

-A rejtélyes miért, kitalált, ön-ön kezűleg kreált történetre alapuló, hamis vád(ak).

Csak itt nem szerepeltek ejtett könnycseppek a történet végén.

Nem, nem szerepeltek.

Mert időközben meggyőztem magam arról, hogy nem érdemli.

A haragból, a gyűlöletből, az iránta érzett ellenszenvből, szánalom lett.

Átalakult.

Talán itt ütközik ki leginkább, hogy változom.

S nem a rossz, negatív irányba.

Tény, hogy a sokadik mondat után elkaptam a jobb kezét, s kicsit helyre tettem, de nem megaláztam mások előtt, ahogy Ő tette velem.

Nem bántottam.

Csak figyelmeztettem arra, illetve megkértem, hogy hagyjon békén.

S foglalkozzon magával, hiszen van mit rendbe raknia önmagával kapcsolatban is: Alkoholista, semmit nem elért, 42 évesen az idős szüleinél lakó, rajtuk élősködő ember.

Furcsa...

A jól ismert boltunkba járó emberek nagytöbbségénél csak többet érhetünk el.

Hiszen az Ő csillagaik leszállóban vannak.

A miéink?

Nekünk lehetnek, sőtt, vannak álmaink.

Ha most céltalanok vagyunk is, van esélyünk cél kitűzésre.

Mi még változhatunk.

Mi még változtathatunk.

Felemelő érzés.

Nem titok: Sokan vannak ellenem.

De azok közül igazán hányan ismernek?!

S azok közül hány nem fölnőtt?

S miért is utálnak?!

Ha látnád az arcomat: Mosolygok.

Elégedett mosoly ült ki az arcomra.

Egyik sem ismeri azt, aki ténylegesen én vagyok.

Egyik sem lát igazán belém.

Látnak belőlem valamit az emberek. Az alapján ítélkezni? Nevetséges.

Már-már röhejes.

Csupa-csupa fölnőtt emberek.

Keveseknek adok úgy, mint Neked.

Annyira a nyers, fedetlen, sebezhető én-ből.

A gyermekből.

A gyermek, s a sokat megélt öreg ember bölcsességének ötvözetéből.

Ne értsd félre: Gyarló ember vagyok. Hibázom. Talán sokszor botlom meg. Többször mint kéne.

De a hibáimon változtatni igyekszem.

A hibáimon csiszolni akarok.

Nem, soha nem leszek hibátlan.

Miért is lennék? Ki várja el? Egyáltalán: lehetséges? Nem...

De még van esély arra, hogy soha ne azonosuljak az engem körülvevő fölnőttekkel.

Ezért küzdök. Nap mint nap.

S ha már sok, ha úgy érzem ,minden kötél szakad, bezárok: Hogy megóvjam magam.

Megóvjam magam a mai világ búskomor szelétől.

S megóvjam a világot egy újabb fölnőtt embertől.

Ma ráébredtem: Soha nem leszek olyan, amilyennek a nagy többség látni szeretne, ahogy soha nem leszek az az ember sem, aki szóban a tudtodra tudja adni, hogy mi bántja, mit érez, miért szeret , vagy miért zárt be éppen feléd, és a nagy világ felé.

Nem leszek, mert nem tudok lenni.

Ilyen vagyok. Mások szavaival élve: Nehéz eset. Pokolian nehéz eset.

Bánni nem könnyű velem, megérteni még kevésbé egyszerű.

Nem egy olyan embert tudok felsorolni, aki több mint egy évtizede ismer, és mai napig sem tud velem minden helyzetben mit kezdeni, úgy, hogy napi-heti kapcsolatban állunk egymással.

A reakcióim emberfüggően kiszámíthatatlanok.

Az érzéseim kesze kuszák.

A bizalmam eszméletlenül ingatag.

Haragudni sokáig nem tudok... De felejteni? Felejteni nem felejtek.

Megbocsájtani megtanultam, még akkor is, ha nem mindenesetben megy elsőre.

S megtanultam ésszel győzni.

Az idő. Jó barátom. Megmutatta nekem, hogy igazol. Vagy ma. Vagy holnap. Vagy egy hét múlva: De semmiképpen nem hagy cserben. Megkért rá, hogy higyjek neki. Feltétel nélkül.

Az idő az, ami megmutatja, bizonyítja: Érdemes úgy élni, ahogy én teszem. Még akkor is, ha az adott pillanatban hiteltelennek , hazugságnak, gyermetegnek tűnnek szavaim.

Hiszen egybefüggően, szünet nélkül adni (jelenesetben írni) csak az tud, aki a lelkéből ír.

Az tud, akinek a papírja a saját, érző szívéből egy darab, s pennája az Élet adta minden másodperc.