A legnehezebb helyzetekben is gyógyír a mosolygás.
Tanít. Ad. Adva tanít.
Nem titok, túl vagyok néhány csepp alkoholon, némelyik bor fajta, némelyiket csak *rövid italnak* nevezik a "nagyok".
Túl egy nehéz helyzeten milyen nehéz is mosolyogni.
Mosolyra húzni a szádat, mely talán sokkal inkább sírna, mintsem nevetne az adott pillanaton.
De ugye: Milyen igaz, hogy egy mosoly hozza a többit?
Sírva mosolyogni, az egyik legszebb dolog!
Otthon ülve, az üres cigarettés dobozodat sandítva, mosolyfejet ábrázolni a már elszívott bagók csikkjeiből?
Tiszta zsebkendő híjján koszosokból kirakni egy vigyori fejet?
Esetleg egy kedves ismerősöd kéglijében , a konyha pult mellett guggolva, sírva maszatolni az elfojt véredből egy arcot? Egy arcot, amely Veled ellentétben mosolyog?
Vad vizek. De cáfolhatatlan:
-Egy mosoly meghozza a többit.
Az utóbbiról tudok csak beszámolni.
Földön guggolva, kétségbeesve, félve, nem értve az engem körülvevő emberek egyszerű, zavaros, vádló felfogását, rajzoltam a saját véremmel egy mosoly fejet.
Egy csepp vörös, emberi, saját vér. Hopp! Még egy csepp. Ez már két csepp.
A két szem meg van.
Hát az orr?
A száj, az áll?!
Kellenek még vércseppek!
Hasonló helyzetben más ember talán azon gondolkodna, hogy lehetne elállítani a vérzést.
Én nem! Nem másról van szó, saját magamról. Akkor miért ne lehetne így látnom?!
Tehát meg van a két szem.
Az orra sem kell sokáig várni, lám-lám: Tizedmásodpercek múlva a földre hullik még egy csepp.
Formáznom sem kell: mintha tudná, tudta volna, hova kell esnie.
Hova kell esnie úgy, hogy a végeredmény adott legyen.
Aztán a száj, az áll.
Egy csepp. Meg még egy. Egy harmadik is jól jönne, bár tény: nem nagy feladat elmázolni az ujjaimmal.
Nem nehéz egy felfelé ívelő szájat formálni belőle.
Másnak nem.
Nekem annál inkább.
De sikerült, jelentem, hogy sikerült!
Büszkén mondom ezt, bár szégyelnem kéne.
De sikerült.
És ez az egyetlen egy mosoly meghozta a megnyugvást.
És meghozta az az ember is a megnyugvást, akit kétségbeesve, ijedten, vérben úszva felhívtam, hogy baj van.
Akiről tudtam, hogy nem fog bántani,(haragudni? Haragudni azt fog, s jogosan is talán, de a legfontosabb, hogy a butaságaimmal együtt is szeret majd. S nem él vissza azzal, hogy bízom benne.) alázni, a körülöttem ugráló, szerepét nem ismerő emberrel ellentétben.
Azon emberrel ellentétben, akiről hónapokig vettem példát.
Általában normális, hogy az idősebb statuálja a példát.
Hiszen anyánktól, apánktól tanulunk meg beszélni, járni, adni, kapni.
A minket körülvevő idősebb unoktestvértől, testvértől, nagynénitől, nagybácsitól is tanulunk, ha mást nem, egy lépcsőfokot a viselkedési normákkal kapcsolatban.
Egyszerűen: A kicsi tanul a nagytól.
Igen, itt én voltam a kicsit.
Itt én voltam, s vagyok a gyerek.
S Ő? Ő a felnőtt. Felnőtt? Nem. Fölnőtt.
A mai napom első mosolyát érdemes elolvasni.
Hogy született meg?
S , hogy hozta magával a testvéreit, egy egész napomra beosztva?
Ma villamoson ülve, reggel, egy pici gyerek fontoskodott körülöttem.
Anyja hívogatásából kiderült, hogy Hannának hívják.
Mindenképp jegyet akart lyukasztani, de az édesanyja nem hagyta.
Haragudott is a rá az angyal arcú, kicsi lány,de amikor pillanatra szem elől tévesztette az anyját, hangosan kiálltotta:
-Anyaaaa, hóóóój vad?!
Az anyja megnyugtatólag oda lépett hozzá,megsímogatta a fejét, majd elmosolyodott.
Erre elmosolyodott a gyermek is.
Nézve Őket, akaratlanul is megfeszültek az arc izmaim, majd elernyedtek:
Mosoly rajzolódott ki az arcomon.
Ugye, hogy ugye?!
Ugye, hogy egy mosoly meghozza a többit?!
De.
De..
De...: Most én kérdem: Anya,ilyenkor hol vagy...?!
Ezüst angyal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.