"A Csend beszél tovább,
helyettem Ő mondja el,
a Csend beszél tovább,
helyettem Ő énekel,
Elbúcsúzom, de ott leszek,
ahol a szél zúg, s a Nap nevet."
Milyen nagy dolog a Csend. Helyzetfüggően visít, sír, zokog, nevet, kacag, rombol, épít, ad, elvesz, száműz egy adott helyről, vagy éppen ott tart.
Az utóbbi: Így jártam én Tegnap.
Nálad voltam fennt, Te kedves Ismeretlen ismerősöm.
Nálad, akit még nem ismerek, de tudom, hogy nem vagy idegen.
Nálad, aki miatt elhiszem mára, hogy az ismeretlenség nem negatív dolog.
S Nálad, aki mellett, akivel, jó volt hallgatni.
Éppen valamelyik este gondolkodtam azon, hogy milyen nagy dolog *hallgatni tudni*.
Hallgatni egyedül sem kis feladat, hát még mással?!
A közelemben élők közül talán egyet tudok felsorolni, akivel hallgatni lehet.
Vagy akivel hallgatni jó. A Tegnap este után természetesen már kettőt...
Ismered azt a férfit, ezen blogban maradjon a neve :az emberektől távol élő, hegylakó.
Akinek ha muszáj, lemerészkedik a nagy városba, autóval, vagy motorral, de amennyire lehet, távol marad az emberiségtől.
A valamelyik nap zajló első, hosszabb beszélgetésünk során alkottam róla valós képet.
Kialakított képem volt róla eddig is, tényszerűen, de az első beszélgetés, ami a Csend hatalmáról szólt megfordított bennem egy fél világot.
Furcsa, fellengzős , és egyben felemelő érzés volt érezni azt, hogy valaki még érti.
Sokan mondják, hogy hallgatni tudni kell a másikkal.
De nem, nem KELL tudni.
Vagy jön, mélyről, belülről, vagy nem.
Az első felállás a ritkább, az utóbbi betudható a mai világ bús komor szelének.
De minek is ecsetelem ezt Neked? Tudod Te...
A Te szavaddal élve: Amikor kínos a csend...
Mikor kínos a csend két ember között?
Amikor feszélyezve érzed magad az által, hogy hallgattok mind a ketten?
Mivel, és mennyivel jobb az, amikor a butának nevezhető kérésekkel, felszínes viccelődéssel, élcelődéssel törik meg ezt a kincset?!
*Hogy vagy? Na mizu? Mi történt Veled ma?* És a válaszodat meg sem várva csapnak bele valami idegen, oda nem illő , Téged talán kicsit sem érdeklő, témába.
Ismerős mindenkinek úgy gondolom.
Vajon olyan ember is létezik, aki vágyik a csendre, a hallgatásra, de nincs az a pénz, amiért ezt megtudja állni?
Vagy mára már szinte csak ilyen ember létezik?
Az Emlékül cimű dal töri meg most nálam a Csendet.
Ő beszél. Ő mesél. Ő él. Helyettem.
S közben tűnődöm a Tegnap estén.
Azon, hogy milyen volt Nálad.
És utána, miután elindultam Tőled , milyen volt bemenni a boltba, s az eladótól kérni egy doboz cigarettát.
Vagy milyen volt a bolt előtt álló, általad is elég jól ismert, embereken végig nézni, s leülni közéjük, rágyújtani,s kakaót szürcsölni?
A sok ittas, semmit mondó, semmit adó, megkeseredett ember közé?
Tudod mi volt az első gondolatom?
"Ti csak ennyit tudtok. Fölnöttek." Mosolyogtam.
Nem értették azt a látványos belső békét, ami felül kerekedett rajtam.
Nem értették, hogy az élcelődésekből, a poénkodásokból miért nem veszem ki a részem.
Te tudod: Mert Nem ment. Nem tudtam azonosulni velük.
Nem tudtam, s talán nem is akartam.
A "kivül álló" szó új értelmet nyert, ott, pillanatok alatt.
Nevetséges volt látni, hogy én élvezem a hallgatást.
De velem ellentétben Őket zavarja. Mulatságos volt látni, hogy milyen eszközökkel próbálnak szóra bírni.
Vagy, hogy egy-egy elhangzott mondat után úgy várták a reakciómat, mint a Messiást.
Egyet sem tudok felsorolni az ott elhangzott mondatok közül.
Nem volt fontos. Ma sem fontos.
S remélhetőleg holnap sem lesz az.
Ők maradjanak Fölnőttek.
Nekem jó hallgatag gyermekként is.
Ezüst Angyal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.