Mert olyan "fölnőttek"...

Mai napom koronázása egy Tiltott helyen eltöltött órácska volt.

Miért is mentem fel oda? Hogy pillanatokra önmagammá válhassak.

Újra tudjam azt, hogy ki is vagyok én valójában.

S megértsem újra,hogy mit keresek a Fölnőttek világában.

Mi hiányzott? Talán ez: Csupa izgalomban,minden mászott méter után távolabb és távolabb kerülni a megszokott realitástól.

Mint írtam: hogy önmagam lehessek. Újra. Gátlástalanul.

 A minden napi problémák, próbatételek már-már vissza fordíthatatlanul távol sodortak önmagamtól napok alatt.

Szükségem volt a magányra. Szükségem volt arra, hogy érezzem: -Leginkább csak magamra számíthatok, még akkor is, ha olyan őrangyalom van, mint amilyen Te vagy.

Törödő, szerető, odaadó, biztos.

Hiszen egy rossz mozdulat, és vége. Mindennek. Főleg minnél messzebb a földtől. S mindig közelebb a Földhöz.

Ma megéreztem ennek a súlyát.

Kezeim a nagyon sok méter magas mészkő falon támaszkodtak, lábaim erölködve próbáltak fennt maradni, erőn felül teljesítve jócskán, tekintetem hol a még vissza levő ,8-10 méterre szegült, hol az alattam tátongó mélységes szakadékba merült.

Egy apró lépés felfelé. A szilárd talajon milyen könnyű megtenni! De ott fönnt?

Egy hiba. Egy parányi hiba. Egy kevésbé könnyű lélegzetvétel. Egy rosszul elhelyezett súlypont. Egy miliméteres tévedés a lábad elhelyezésnél. Vagy egy anyjáról leválni kívánó kő darab, mely a talpad alá szorul. 

Mind a vesztedre várnak.

Önkéntelenül, kíméletlenül.

Bizonyítást nyert: Megcsúsztam. Fennt a magasban. Méterekre a földtől. 

Megcsúsztam, s az addig biztos kiállásom pillanatok leforgása alatt vált bizonytalanná.

Tudod milyen az, amikor ösztönből cselekszik az ember fia-borja, ugye?

Az ijedtség a távlatokba veszik, nem fogod fel, hogy mi történik Veled, körülötted, csak teszel egy mozdulatot. Vagy megmenti az életedet, vagy nem.

Az enyémet megmentette. Egy öklömnyi nagyságú kő darab, mely a csupa törékeny, instabil kő között mégis biztosan kapaszkodott a Mészkő falba, és az emberi ösztön, amivel születésünk pillanatában vérteznek fel.

Utána kaptam, megragadtam. Utána az én kezem után kapott az a fiatalember, akivel, nem számolva az Életveszéllyel, a különböző felhívásokra nem reagálva, magányra, csendre,a világban való helyünk megtalálására vágyva,felmerészkedtünk.

Biztosító kötél nélkül, öntudatlanul. 

Butaság, de megkaptam amire vágytam. S remélhetőleg az említett fiatalember is megkapta amire vágyott: Önigazolás, Szabadság. 

Igen, ma úgy keltem fel, a három órányi alvás után, hogy Szabadságra vágyom.

Olyan közegben,ahol nincs ember. Ahol nincs csupa Fölnőtt, felnőtt ember.

Így is töltöttem elég időt ma a felnőttekkel, tény, de emellé megkaptam az annyira áhított Szabadságot is.

Vagy csak egy apró töredéket belőle.

De kaptam belőle!

Bizonyítékul szolgál az a Kő darab, amely első ránézésre egyszerű, közelebbről megfigyelve milliónyi apró darabból áll.

Neked hoztam, Te kedves ,ismeretlen ismerősöm.

Neked hoztam, Te még, vagy már nem Fölnőtt ember.

Oldalra sandítva nézegetem a a sapkámra fektetett Mészkő darabot.

Milyen egyszerű.

Milyen precíz.

S milyen sebezhető. 

Nem olyan kicsit, mint az emberek? -Ez futott át hirtelen az agyamon.

De pillanatok alatt elhesegettem ezt a gondolatot, hiszen , hogy is hasonlíthatnék egy, emberek által "élettelennek" titulált, tárgyat, egy érző, de érzelmeit általában nem kellőképpen kezelő lény csoporthoz?

A kőre nézve szégyenletes.

Kiindulva a nap mint nap elénk táruló példákból, melyeke t az emberek produkálnak:

Az örökös vádolgatások, az értelmetlen (el)beszélgetések, nárcizmusból kiinduló,hit nélküli háborúk, az egymás hátráltatása, örökös bűnbakok keresgélése.

Elég példa ennyi arra, hogy igazságot nyerjen elöbbi egy-néhány mondatom, úgy érzem.

Hm. Úgy írok most, mint egy már meglett, felnőtt ember.

Igen, az igazság, leginkább azon igazság,mely az emberiségünkkel, világunkkal, azzal a szférával, mely körül vesz minket, függ össze,sokszor fájó.

Ott jártam Veled tegnap a fák alatt, épületek között,ahol az emberek segítségre szorulnak.

S Te tudod leginkább, hogy segitség helyett mit kapnak: Sok esetben a Halált.

A halált,vagy ha azt nem, akkor a szenvedést, a lekezelést.

A Bántás csapatába tartozó viselkedési formát.

Ugye, hogy jobbak a kövek?

Bántanak, de csak ha az emberiség az útjukba áll.

Sebeznek, de csak ha az emberiség hibázik olyat, s olyan szögben, hogy erre lehetőségük nyíljon.

Ölnek is akár, szintén az ember ön-önmaga hibájából.

De a Kő szeretni is tud.

Ha hozzá nyúlsz, koszos kézzel akár, elmozdítva a helyéről, de óvatosan, szeretettel fordulva felé, akkor hidd el, hogy egy kő is szerethet, segíthet.

S nem nézi azt, hogy honnan jöttél, nem néz a hátad mögé, nem keresi a hibáidat akarva, nem aláz meg, (vagy ha igen, akkor csak és kizárólag a szépségével, azt is akaratlanul.) ,

Egy Kő képes Veled csendesen, órákig, évekig,akár egy Élet hosszon át tartó ideig is hallgatni.

Egy Kő képes életet menteni.

Az Élet törékenységén kivűl ma ez is bizonyságot nyert.

Hiszen Az a Kő, amelyet lefelé mászva is őriztem, oda figyelve rá, az emberi ragaszkodásom nagy részét neki szentelve,  s amelyik most centikre tőlem nyugszik a simléderes sapkámban, mentette meg az Életemet.

Elhiszed nekem, hogy Kincset hoztam Neked ma?

Elhiszed nekem, hogy olyat próbálok a kezedbe adni, ami bizonyosság,segítség, Szeretet lehet?

S elhiszed azt, hogy ez a Kő is olyan szeretettel, bizalommal, kimondott szavak nélkül fordul Feléd, mint én?

-Nem vagy Fölnőtt.Tehát tudom, hogy elhiszed.

-S nem vagyok felnőtt.Ezért adom.

 Ezüst angyal