Csak bátran.
Csak bátran menj.
Ezen szavakkal mentem ma fel arra a Mészkőfalra, újra, ami múltkor majdnem az életembe került.
Másztam.
Egyik láb a másik után.
Jól körbe nézve, immár jobban tájékozódva,de ugyan azzal az adrenalinnal, kétség halmazzal magamban indultam neki.
Az útnak. Az Útnak.
Azon útnak, amelynek a végén visszakaptam önmagamat.
Egy héten belül másodszorára.
Milyen érzés?
Lehengerlő. Szabad. Üdítő.
Most gyorsan ment.
Most nem sietett segítségemre egyik Kő sem.
Talán tudták, hogy biztonságban vagyok.
Tudták, hogy minden lépésemet jól megfontolom, bátran, reménnyel haladok felfelé.
Talán tudták, hogy ilyen biztos még soha sem voltam magamban, mint ma.
Mint ma, amikor megküzdőttem a felnőttekkel,s saját magammal.
Mint ma, amikor új jelentést nyert az Idővel való barátságom.
Mint ma, amikor bizton éreztem: Soha nem szeretnék elég fölnőtt lenni a mai világhoz.
Akkor sem, ha ezt várják el.
Akkor sem, ha így érvényesülhetek.
Akkor sem, ha ez adna hitelt szavaimnak.
Akkor sem, ha így egyszerűbb lenne élni.
Nem.
Nem, nem.
Nem, nem, nem.
Ha nincs más lehetőségem, elvonulok a világ elől.
Nem elmenekülök, hanem megmutatom: Csendesen is lehet győzni.
Ma hallottam egy mondatot: "Az lesz a legbüszkébb szülő mindig, aki úgy gondolja: kezelhetetlen, deviáns a gyermeke."
Nem sokkal rá megértettem valódi jelentését, s leszűrtem a konzekvenciát:
-Idővel nagyon büszke leszel rám, Te nem fölnőtt ember.
Jóéjt.
A Hold, s kísérői, a csillagok vigyázzák álmodat.
Az Angyalok? Nappal is melletted vannak;)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.