Csodálkozom-e azon, hogy lassan késő éjjel van, s továbbra is fáj a fogam?
Nem.
Csodálkozom-e azon, hogy a 4 órára fogorvoshoz/szájsebészhez megyek-ből nem lett semmi?
Nem.
Csodálkozom-e azon, hogy délután fél 7 körül, magamhoz hűen, sírva apró darabokra tépkedtem a TAJ kártyámat?
Nem. Naná, hogy Nem.
Kialvatlanságtól ittasan, néhány szem Cataflammal magamban, természetesen sörrel leöblitve, elviselhető a fájdalom most.
Bár, nem tudom, hogy meddig.
Most jó. Most élvezem. Most alig lüktet a halántékom, alig-alig nyilal a számba a fájdalom.
Most jó így. Most élvezem.
3/4 négyre én kiértem a kisbolthoz. Ahogy megvolt beszélve.
Ő is kinnt volt. Ő, aki megigérte, hogy megoldjuk a fogorvost.
Mert halaszthatatlan.
Az utolsó éjszakából leginkább kiindulva:
-tüzelő homlok, kábult nyöszörgés még álmomban is. Jó pár ébredés, nem egyszer sírva. (tőlem nem megszokott módon.)
4kor, az ő időpontjakor, még mindig sört ivott, s csacsogott az ott ellébecoló magas I.Q szintű, csupa alkoholista fazon között.
Kérleltem, hogy menjünk már.
A válasz ennyi volt: "Jó, mindjárt."
A "jó mindjártból" az lett, hogy 4:55kor közölte, haza kell rohannia, mert az a "gyerek", aki nála lakik megkérte, hogy menjen haza.
Csúcs. Naná, hogy fontosabb, mint én.
Tökéletes. Erre a forgató könyvre számítottam.
Hiába ígérte,kérte hogy nemsokára ott van,várjam meg, én felmentem.
Egyedül. A rendelőbe.
Tőlem szintén nem megszokott módon.
Hiába, van amikor a fájdalom erőteljesebb minden nemű fóbiánál.
A váróteremben 3 hölgy ült, a sorukra vártak- gondoltam én.
Eltelt 5 perc. 10 perc. 20 perc. Kiolvastam egy újságot. Átnéztem két reklám felületet.
Még mindig semmi. Az első páciens még mindig bennt volt.
A többi három kinnt ült továbbra is a váróteremben.
Ahogy múlt az idő, úgy nőtt a félelmem.
-Mi lesz, ha fájni fog? Mi lesz, ha érzéstelenítőt akarnak adni, és újra két nővér fog le, annyira kapálózok, és sírok a szúrás miatt?! Mi lesz, ha...
Aztán betoppant Ő.
Aki megígérte, hogy együtt megyünk fel.
Aki megígérte, hogy most az a legfontosabb, hogy én jól legyek.
Aki éjjel simogatta a tűz forró homlokomat, aggódva.
Kihívott.
Számon kérte, hogy miért nem vártam meg?
Mondtam, hogy így is csúszásban voltunk, 16:00 volt megbeszélve, és már 17:20 van.
A sírás határán állva kértem, hogy hagyjon békén, nekem ne ígérjen semmit. Soha többet.
Nekem ne akarjon segíteni, mert úgysem tartja be.
S a szemére vetettem, hogy ha rólam van szó, akár ha a mellkasomból 20 centiméteres pengéjű kés állna is ki, fontosabb volna neki, és fontosabb neki a sör, illetve mindenki más.
És ott hagytam.
Jött utánam.
Márton Áron térnél egy ismerőssel találkoztam.
Megkönnyebültem.
Végre. Idegen hang. Mégis olyan közeli.
Nem fölnőtt ember, annyira örültem neki!
Aztán leléptünk. Angolosan. Már-már se szia, se pá.
Egy órára erre találkoztam öcsémmel a bolt előtt.
Mondta, hogy mesélte neki a Feketepillangó, hogy nem mentem orvoshoz, inkább szenvedek.
Hát jó.
Igy is be lehet állítani.
Ez kell neki? Legyen!
A farzsebembe nyúlva kivettem a TAJ kártyámat, kihúztam a védő fóliájából, s darabokra tépkedtem.
Öcsém kezébe nyomtam, hogy tessék, itt van, így megyek orvoshoz, vele főleg!-
s eltört a mécses.
Elfordultam. Ott hagytam.
Ahogy az arcomon folytak a könnyeim, arra gondoltam, hogy miért ilyen fölnőtt mindenki?!
Miért más az ő erkölcs, és értékrendjük, mint az enyém?
Ha ígéretet teszek, én miért törekszem arra, hogy betartsam?
Mások, a fölnőttek, miért nem?!
És végül... És végül az is átfutott az agyamon, hogy hol vagy most, Te, Te nem fölnőtt ember?
Igen, jó lett volna, ha csak percekre is ott vagy.
Talán megnyugtatott volna. Jó lett volna, tudod, Te biztonság érzetet adsz.
De ráébredtem, hogy nem állhatsz mindig mögöttem.
Éveken át olyan jeges tekintettel tűrtem a bántást, a sebzettséget, a fájdalmat, az élet megpróbáltatásait, most is mennie kell.
Hú, a harmadik napom, hogy sebezhető vagyok, ingerlékeny, fáradt.
Legalábbis december óta.
Decemberben itt hagyott az az ember, aki mindig fogta a kezemet.
Autóbaleset. (akkor kezdődött az alkohol ittas két hónapom...)
Amíg Ő volt, tudtam, hogy ha messze is van, oda figyel rám.
Tudtam, hogy a ködben is meghallja a sikolyaimat.
Tudtam, hogy nem lehet mellettem mindig, de ha rá gondoltam, és arra, hogy milyen büszke lesz rám, ha végig csinálom az éppen adott problémát, sokkal egyszerűbbnek tűnt minden.
De elmúlt. Elmúlt Ő is. Kósza 25 évet élt. És elmúlt a minket összekötő majdnem 7 év.
A homlokom még mindig tüzel.
A kakaó iránt érzett szeretetem csökkeni látszik, hiszen 3. napja azon élek, gyakorlatilag.
Azt megtudom inni, hideg. Folyékony. S az éhséget kellően csillapítja.
De már nem azért iszom, amiért eddig: Az íze, a csomagolása, a nyugtató hatása miatt, hanem mert nincs más lehetőségem.
Elmosolyodtam. Magamon.
Hisztizem, nem vagyok elégedett semmivel (önhibámon kivül most, hiszen betegen ilyen vagyok...) , és nem gondolok arra, hogy más embereknek rosszabb, mint nekem.
Sokaknak, és sokkal.
Vannak, akiknek nincs fedő a fejük fölött.
Nincs meg a mindennapi kenyerük.
Fintorgok "gyermeki bájjal" a kakaóra gondolva, miközben másoknak a viz sem adatik meg.
Nevetséges.
Remélem elmúlik. Hamar.
Hol van az elégedett Én-em?
Aki még a víznek is örül? Aki nem siránkozik? Aki nem sírja el magát az emberi hülyeségen?
Aki átlép azon, hogy ígértek valamit, de nem tartották be, sokadszorára?
Hol? Hol van?
Azt hiszem megyek.
Megyek.
Megyek.
Megyek és megkeresem...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.