Mert olyan "fölnőttek"...

Tehát, Te Kedves, Kedves ismeretlen Ismerősöm.

Köszönöm szépen azt a néhány szót, mondatot, gondolatot, amit nemrég olvashattam.

Ritkán éri olyan szó a *Ház elejét*, ami már-már kézzel foghatóan őszintének mondható.

Ma érte.

És meglepett.

Egy olyan ember keze által szembesültem vele, akit alig ismerek egy kis ideje.

Egy olyan ember bizonyította be Nekem, hogy érdemes gyermeknek maradni ebben a mai világban, aki még új, ismeretlen...

Ismeretlen, de nem idegen.

Azért írom, hogy ismeretlen, mert gondoljunk csak bele: Milyen könnyedén dobálóznak a minket körülvevők azon szóval, hogy *Ismerem.* *Ismerős.*

Mindezt úgy teszik, hogy még saját magukat sem ismerik kellőképpen.

Ha önmagaddal össze vagy zárva, tizedmásodpercekre, másodpercekre, percekre, órákra, évekre, évtizedekre, és így sem látsz át ön-ön magadon, akkor, hogy várhatod el, hogy egy másik ember, akár csak egy kicsit is ismerhessen?

De ez már lehet, hogy az én furcsa észjárásomnak a szüleménye.

Vagy csak sokat várok az emberektől?

Egyáltalán... Kiket nevezhetünk embereknek? Azon civilizációkat, akik a minden napokat uralják, akik egy berögzött rendszer szerint építik fel életüket, úgy, hogy megadatott nekik azon lehetőség, hogy ne pusztán ösztöneikre, hanem lelkükre, agyukra, szívükre is építsenek?  Természetesen következetesen,nagyjából ,az egyszerűnek mondott, állatvilággal ellentétben?

Miért érzem úgy, hogy az ember szó már - már megbélyegzés?

Ha körül nézek a nagy világban, s rácsodálkozom, még gyermeki szemmel, miért az az első mondat, ami a tudatomba hasít: "Mert olyan fölnőttek...* ?...

Megosztanék egy érdekes történetet, ami színt vitt a mai napomba:

Azon bolt előtt álltam, ahol nap-mint nap vásárolok. Itt -ott egy kakaót, egy doboz cigarettát, egy csomag Hubba-Bubba rágót (amiből homlokomat is beterítő lufit tudok fújni mára), esetleg néhány aznapos- rosszabbik esetben másnapos- zsemlét. . És álltunk ott még egy páran.

Egy idős nénike állt nem messze Tőlünk, kezeiben szatyrok, fejébe kalapka húzva, okker sárga szoknyája reszketett térdei fölött.

Egy ideig csak figyeltem. Álltam.

Néztem, fürkésztem, hogy az engem körül vevő emberek , hogy reagálnak rá.

Kíváncsi voltam, lesz-e valakiben annyi emberség, hogy oda somfordáljon hozzá, és ha hetykén is, de megkérdezze, hogy kell-e segítség?...

Vártam, vártam. Ahogy eleinte gondoltam, úgy igazolódott is, hogy várhatnék nap estig.

Ezen férfiakban, nőkben, "urakban, hölgyekben" még csak kérdésként sem fogalmazódott meg, hogy segíthetnek-e.

Hát elindultam. A néni felé. Szürke, bohókás sapkámat levéve, táskámat hátra hagyva, oda mentem hozzá, s megkérdeztem. Megkérdeztem, hogy segíthetek-e haza vinni azt a néhány szatyrot, mert látszólag nehezen bír velük.

Rám mosolygott. Hunyorogva a szemembe nézett, majd a következőt mondta:

"Kislány, nemsokára itt van értem a fiam autóval, de köszönöm szépen a kérdést. Emberségből ötösre vizsgázott nálam. "

Én is elmosolyodtam. Mondtam, hogy ez a legkevesebb amit tehettem volna érte. Majd elköszöntem, és vissza mentem a "többiek" közé.

Az ott álló emberek közé. Vagy férgek közé? Talán mindegy... Fölnőttek közé.

Nem mondtam Nekik semmit. nevetségesen hangozhat, de egy percre átfutott az agyamon az, hogy (mai szlenggel élve) "ciki" az, amit csináltam.

Hogy segítséget mertem ajánlani. A nálamnál idősebb emberek nem tették meg.

Nem úgy van, hogy az idősebb statuálja a példát a fiatalabbnak?

De... De ilyen társadalmak mellet, hogy is várhatnánk el azt, hogy a fiatalabbak tiszteletet, tiszteséget tanusítsanak?

Talán a "sehogy" a legkúrtább, mégis legtöbbet mondó válasz erre.

Neked, akinek válaszként írom -e blog *oldalt*, itt-ott kesze kusza gondolataimmal benne, csak köszönni tudom, hogy szavaim gazdára találnak, az érzéseimmel, a világ felé tanúsított érzéseimmel benne.

Szavaim, gondolataim.

Az első vagy, akinek elhiszem, hogy megfogja a kezemet.

Az első vagy, aki felé bizalmat tanusítok, így, ennyire nyíltan.

A miértjét egyenlőre nem tudom megválaszolni.

Nem is akarom. Jó hinni. Önfeledten. Jó hinni. Falak nélkül.

Jó hinni. Akaratlanul, s akarva.

S jó a hitre hittel válaszolni.

Felnőttek szavaiból összerakott gyermeki mondatokkal. Mondásokkal. Érzésekkel.

Végszónak ennyi:

-Színház a Sors, játszd a szereped.

Játszom. Játszom. Játszom. De nem azért, és nem úgy, ahogy a nagy többség.

Nem az életben maradásért.

Hanem, hogy idővel azzá válhassak, akinek, aminek lennem kell:

Egy felnőtt nő ruháját, kalapját, esernyőjét hordó kisgyermekké, akinek a lábán billeg a 39-es, magassarkú cipő.

Ezüst Angyal.