Mert olyan "fölnőttek"...

Valahogy olyan zavaros most minden.

Biztos jártál már úgy, Te kedves ismeretlen ismerősöm, hogy nem értesz ezt-azt.

Talán azért érthető kevés dolog meg, mert túl egyszerű lenne.

S az emberi elme a nehézségekre van koordinálva.

Gyakorlatilag csak azt értjük meg sokan, mi emberek, ami túlontúl bonyolult.

Hiszen ilyen vízzel öntöztek minket, mikor gyenge virágként, néhol kaktuszként neveltek.

Választ kaptam sok mindenre a ma este folyamán.

Például sajnos arra is, hogy néha én sem az egyszerű dolgokból értek, hanem belelovalom magam helyzetekbe, agyon gondolom, keresem türelmetlenül a miérteket, vagy épp magamra veszem, s egy nem fölnőtt ember kell hozzá, hogy megtanítsa, nem az a helyes út.

Igen, én is hibázom néha.

Talán többet is mint mások, a naivitásom, a szabadság szeretetem, a gyermeki létem miatt.

Pedig hidd el, hogy nem szándékos.

Igyekszem jó lenni.

Ma elfáradtam. Ma túl jó voltam.

Akinek lehetett, s megkért rá, segítettem. Betartottam ígéreteim nagy részét.

Meghallgattam szomorú embereket, s a Tavaszi újra kezdés reményét sugározva nekik a lehetséges újra kezdésre, helyreállásra, boldogabb élet lehetőségére hívtam fel a figyelmüket.

A túl jó voltam nem mindig pozitív.

Most nem.

Vissza mondtam egy programot, melyet régi ismerősnek ígértem, a megtett kilométerek, s a mai nap megkoronázása gyanánt, hogy lefordítsak valamit.

Hogy adhassak egy olyan embernek, aki nagyon fontos nekem.

Akinek elhiszem végre, annyi idő elteltével, hogy van kiút abból, amiben jártam, aki tudatosítja bennem, hogy kincs vagyok, még akkor is, ha olykor néha meg is kérdőjelezem, (általában az elkövetett butaságaim után.), akinek elhiszem, hogy fogja a kezemet, szorosan, nem elengedve azt.

Neki álltam megcsinálni, hogy meglepjem vele.

Most aktuális. Most szüksége lehet arra, hogy valaki gondoljon rá.

Most fontos tudatni vele, hogy mellette is vannak, még akkor is, ha ezek nem angyalok.

Nem angyalok, hanem egyszerű, nem fölnőtt emberek.

Ma olvastam egy idézetet, a lényeg ez volt: "Az emberek csak fél-szárnyú angyalok. Hiszen össze kell kapaszkodniuk a Szeretet erejéből, ahhoz, hogy repülni tudjanak."

Én csak ezt akartam.

Nem útban lenni.

Én csak ezt akartam.

De mégis csalódást okoztam neki.

Azzal, hogy neki álltam legépelni azt, amit ígértem.

Talán fölnőttes dolog betartani egy ígéretet, egy olyan időszakban, ahol azt hiszed, hogy örömet okozol a másiknak.

Írtam. Mentettem. Elszállt.

Írtam. Mentettem. Torzan jelenítette meg a soraimat.

Újra írtam. Mentettem. Még mindig torzan jelenítette meg a soraimat.

Újra írtam. Mentettem. Máshova. Most jó! Végre, fellelkesülve a nyomtató után nyúltam, hogy müködésre bírjam. Majd a nyomtatás gombra kattintottam.

Nem nyomtat.

Hiába írtam. Hiába mentettem. Hiába szállt el.

S hiába az új, mentő ihlet.

Utolsó próba. Szám már sírásra görbült.

Hiszen annyira akarom! Annyira szeretnék adni! Annyira szeretném megcsinálni.

De valami miatt nem megy. 

Valaki nem akarja.

Talán nincs ott az ideje. 

Talán ez jár azért, mert vissza mondtam azt az ígéretet, amelyet egy régi barátnak tettem. Hogy moziba megyünk ma, végre, annyi idő, s annyi lemondás után.

Mindegy, erölködésem felesleges volt.

Első részben azért, mert nem sikerült, fog összeszorítva sem az, hogy megcsináljam amit akartam.

Más részt meg, mert ezzel csalódást okoztam Valakinek.

Te máshogy csináltad volna?

Talán igaza van annak az embernek abban, hogy sokat vagyok valahol, még akkor is, ha most a gépem rossz, de adni akarok neki , néhol magamból, blog írás képében, csendesen, magamba zárkózva, az agyamat, lelkemet használva, vagy azzal, hogy betartok egy igéretet, s ez csak így lehetséges, hogy gép közelben vagyok?

Te mit felelnél erre?

Te nem haragudnál érte. Azt hiszem.

Te nem úgy kezelnéd ezt a helyzetet, mint a többi , csupa-csupa "fölnőtt" ember, ugye?

Én tudom, hogy nem.

S tudom, hogy azt is megérted, hogy ezek után is szeretem ezt az embert.

Tudom, hogy egyet értesz azzal, hogy ezek után is ő fogja a kezemet.

Tudom, érzem, hogy megértenéd azt, hogy most stresszes állapotban van, és ilyenkor kétségbeesve kicsit kifordul magából.

Szeretnéd Te is, hiszen nem Fölnőtt ember!

Szeretnéd, talán most jobban is, mint máskor, mert szüksége van rá.

Egy mondattal zárnék, amit neki küldtem ma, kézzel írva, apró cetlin, lófuttában:

"Akkor szeressél a legjobban, amikor a legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van rá a legnagyobb szükségem!"  "Szeretlek. Így is."

Nem csak azért, mert most nehezebb próbatétel előtt áll.

Hanem azért is, mert ha szeretünk valakit, akkor mindegy az, hogy jó kedve van, mosolyog, vagy szomorú, kétségbeesett, sír, esetleg sündisznóként viselkedik (ahogy sok esetben én is viselkedem.).

Mert ha szeretünk valakit, akkor azt kemény Fölnőttként, s nem fölnőttként is szeretjük.

 Tudod mit mondanék neki most legszívesebben?

Ezt: "Köszönöm, hogy a Te hajódat az én tengeremre sodorta az Élet szele."

Jóéjt Neked!