Mert olyan "fölnőttek"...

 A meséd felnőtt rég... Vagy nagyon mélyen, a szívedben vár , hogy eljátszd még...

Hova tűnt a Hol volt, hol nem...?

Ezt kérdem én is, ma este.

Motorra ültem ma.

Nem egyszer. Kétszer, háromszor, sokszor.

Szabadság.

A féltve áhított, végül kézhez kapott szabadságomat jelképezi a "motor".

Száguldasz.

Cél nélkül.

Még a bukósisakod alá is bepofátlankodik a langyos szellő, amely egész testedet simogatja.

Szembe repül veled néhány pillangó, apró bogár, talán porszem is, mely az aszfalt fölött kóvályogva keresi az otthonukat.

Két éve volt alattad motor utoljára, félsz, hogy elesel. Félsz, hogy már nem vagy annyira jó, és magabiztos, mint réges-régen.

Eszedbe jut az is, hogy miért nem szállhattál motorra:

Orvosi műhiba miatt elfekélyesedett a jobb lábszárad, majd áttétes lett a combodra.

Hatalmába kerít újra az a félelem, amit a hosszú hónapok alatt vívott küzdelem közben, vége felé éreztél:

-Hiába minden, elveszitheted a teljes jobb lábadat.

Idegörlő. Máig is. Egy feldolgozatlan emlék. Még mindig.

Arcodba vág a sok tekintet, ami megbámult az utcán, miközben nem voltál más, mint a többiek,  csak egész végtagod gézezve volt, s két kezed alatt mankó éktelenkedett.

Eszedbe ötlik az is, ahogy az iskolatársaid meredtek rád, tekintetükben a sajnálat.

S eszedbe jut az az egy mondat is, amelyet 27 nappal a születésnapod, október 30.a előtt mondogattál magadban:

-Akkor is meggyógyulok. Most, most nem veszíthetek. 19 évesen nem!

Visszatérve a motorozásra, sok mindent hordoz magában.

De Neked a szabadság jelenti most a legtöbbet.

Ismerös a mondat: "Az lehetsz, pillanatokra, aki valójában vagy." ... ? Ismerős, ugye!

Furcsa az Élet, hiszen a befejezés milyensége, az ébreségemen múlott.

Tettem egy nagy kört, elöször, másodszor, majd harmadszor.

Aszfalton, füvön, kert aljakban, kapuk , gyermekek, fölnőttek mentén.

Kanyarodtam volna vissza az eredeti helyre, ahol kölcsön kaptam a motort, mikor egy piros kispolszki vágott ki elém.

Nyikorgó fékek, megbénultam a kanyarban.

Az amúgy is bennem dolgozó adrenalin pillanatok alatt sokkal inkább elszaporodott testemben, ennek köszönhető a fékezésem. Hangos, erős, kimért fékezés.

S ki volt az, aki a Kispolszkit vezette? Aki miatt hajszálon múlott az, hogy leszállhassak, ne leesnem kelljen a két kerekü járgányról?

A Feketepillangónak elnevezett nő egyik utolsó hosszabb (kb 5 hét.) kapcsolatából ismeretes férfi.

A többiek ismerik, én nem.

Tavaly augusztusi, szeptemberi a történet.

Talán nem szép dolog igy mondatot kezdeni, de én "Hála Istennek" még csak a közelben sem voltam. Két hónap alatt kétszer voltam akárcsak a város közelében is.

Hiszen Hajón dolgoztam.

Scenic  Emerald. Öt plusz egy csillagos Luxus hajó, Ausztrál vendégekkel a fedélzetén.

Pozicióm nem volt magas, keményen megkellett dolgoznom minden fillérért, két kézzel, volt , hogy napi 17 órában-18 órában, de megérte.

Hiszen alig másfél hónap alatt végig jártam a Rajna, Majna, Duna mentén.

Amsterdamtól Budapestig, kitérökkel Melkben, Kölnben, Linzben, Minzben, Passauban, Bratislávában, Bécsben, rálátva Düsseldorfra, Stb.

Amikor csak időm engedte, a tisztára mosott ablakokon, erkélyeken állva nézegettem, csodáltam a tájat... Amely mellett elhaladtunk. Éjszakánként, a kimerültségtől fél álombam a "Sun deck"-en ücsörögtem, mely a hajó tetején volt található, hatalmas tér, napozó ágyakkal, székekkel, asztalokkal a tetején, s bambultam a csillagokat, Holdat, s amennyire immár sátoros agyam engedte, utat engedtem az érzéseknek, látott képeknek, feszültséggel párosuló gyönyörnek. Sok esetben mosolygás lett a vége. De sok esetben sirás.

Akkor idegenbe vágytam. Hát megkaptam.

Egy néhány hát leforgása alatt megszereztem magamnak a lehetőséget. Okosan, fölnötteket letaroló kitartással.

Örültem a Hajós élet kezdetének, és a végének is épp annyira.

Egy másik blogban mesélek majd róla, megigérem.

Tehát érthetetlen az Élet sokesetben.

Mindenesetre , örülök a baleset mentes motorozásnak.

Holnap újra kézhez kaphatom a motort, megigérték.

Várom. Mint a Messiást.

Hiszen segit.

Az estém talán a visszaszerzett szabadság miatt torkollott sirásba.

Egy ilyen szférában nem könnyü annak lenni, aki valójában vagy.

Túlon túli elvárások, kialakitott , s mára megváltoztathatatlan torz képek irányodba.

Tudod, amikor van Valamid, de nem tudsz mit kezdeni vele.

Nézegeted, talán kis kezeddel tapogatod, felemeled, lerakod, de nem tudod hova rakni.

Asztalra? Székre? Polcra? Maradjon a földön?

Nem tudod, pedig mégis a Tiéd.

Nem tudod mit kezdj vele, pedig lehet , hogy Ő már elmondta Neked.

Megsúgta, talán kérte, hogy tedd fel a polcra, a legfelső, jobb sarkába, hogy ne esshessen le, de vigyázhasson rád.

Te pedig hallod a nyöszörgését, de nem érted azt, amit mondani akaródzik.

Csodálatos. Szavakba önthetetlen.

A Szentimentalizmusom is.

Mivel tegnapból mába átnyúlt a blog irásom, elmondhatom, hogy ma kevesebb kósza gondolattal ébredtem, mint ahánnyal lefeküdtem.

Ez jó pont. Saját magam felé.

Az este végét érintve, megfogadtam kérésedet, vigyázzak magamra, csak semmmi butaság.

Még a sarkon elkanyarodó Zorát láttam, amint haza felé baktat, gondolom utánad, Szabadon.

Mire oda értem a bolthoz, már csak a kihülőben lévő lábnyomaitok szikráztak a környéken.

Aztán váltottam néhány szót az ott álló, többségében alkoholt a kezükben szorongató egyeddel, aztán...

Aztán valahol, valahogy eltört a mécses.

Nem tudom hol. Nem tudom, hogy.

Amire emlékszem az az, hogy a ház háta mögött guggolok, majd térdelek.

Arcom a kezembe temetve.

Térdem alatt a sár, kosz.

Lelkemben káosz.

A Feketepillangó szavaira kaptam észbe, majd arra, hogy leguggol mellém, s átölel.

Én csak hagytam.

Mondtam neki, hogy nem tudom mi van Velem, egyszer csak úgy jött.

Jött ez a Valami, ami fáj. Jött, és nem jó. Jött, de ha nagyon akarom, akkor mindjárt vége.

És mondtam azt is, hogy vigyázok magamra, Te is ezt szeretnéd.

A sirásom lassan abbamaradt, maradt a hüppögés, meg a folyó nózi.

A képet szorongattam a kezemben. Azt, amit oda adtam, s azt, ami most nálam van, újra.

Végül összeszedtem magam.

Elfáradtam, a sirásban leginkább, de utána milyen jól is esik az alvás.

Hetekkel, hónapokkal, felfoghatatlan évekkel mögöttem.

Mikor felhivtalak a kép miatt, addigra az összefolyt világból ujfennt kezdett kerek világ lenni.

Aztán egy ismerössel lementünk a benzinkútra, autóval, én hátul ültem, a bal oldalon, ahol általában ülök. És hagytam, hogy sodródjanak a megtett méterek lábaim alatt.

Illő tudni, hogy a kocsikban, ha nem elől ülök,idővel mindig elalszom.

Rövid percek alatt.

Ahogy a feketepillangó mondta valamelyik nap:

-A Niki? Hm. Beszél, beszél,aztán halkul. Egyszer csak a feje oldalra forditva, valamilyen lehetetlen pozicióban, összegömbölyödve alszik, a biztonsági öv szoritása alatt.

Végül arra ébredtem, hogy kikéne szállni a kocsiból,megjártuk a hadak útját.

Megálltunk a kis Faboltnál, az ott állókkal váltottunk pár szót, majd irány haza.

Vacsora, néhány szál életet jelentő cigi, mosdás, fogmosás, hálózsákba gömbölyödés, s olvasás a kábulatig.

Utána: Lépteim Álomország felé vezettek.

A Hatalmas aranyló kapuin egy felirat:

"Hol volt, Hol nem..."