"Nem akarom hallani az ígéreteidet.
Nem akarom hallani a hangod.
Nem, nem, és nem.
Elég."
Nem értem, én ha ígérek, miért tudom tartani a szavam?
Ha egy általam fontosnak tartott ember azt mondja, hogy most, most, most nagyon nagy szüksége van rám, vagy érezteti, én miért tudok ott lenni?
lemondva talán egy értelmes, jó programot, vagy lemondva néhány sört, egy jó könyvet, filmet?
Miért?
Másnak ez miért nem megy?!
"Ennyire még soha nem éreztem, hogy nem szeretnék hasonlítani valakire."
Én belehalnék talán, legalábbis a lelkem azon része, mely a Szeretetért felelős, ha előbbre helyeznék némi alkoholt, egy pasit a kúrás kedvéért, egy bulit, egy akármit, annál az embernél, akiről tudom, hogy szeretem, akin érzem, hogy most mellette kell állnom, vagy látom, hogy zokog azért, mert ott hagyom, bár úgy ígértem neki, hogy "Igen, megígérem, ma csak filmet nézünk, pihenünk, ketten."
A mára hat éves öcsémmel tettem meg tavaly, hogy a megígért -ketten leszünk, és csak rád figyelek-et nem figyelembe véve elakartam rohanni egy- két kósza órára.
Az érzést ne akarjátok megismerni.
A lelkiismeret furdalást.
Láttam, ahogy zokog, kapaszkodik belém, hogy "ne menj el, nem ezt ígérted" -és zokog, zokog, zokog tova.
A sírástól kivörösödött fejjel, ömlő könnyekkel, folyó orral kapaszkodott belém.
Csak. Csak : Én nem lettem volna képes ott hagyni. Síró, zokogó, fájó, üvöltő, gyermeki lélekkel
-Nem. Nem ment volna.
A vicc az, hogy ott is nyitva maradt egy ablak, s ugyanakkora lendülettel, mint én tegnap, megfejelte az ablak sarkát. Heim Pál korház, röntgen, ct, agyrázkódással haza küldték, szigorúan pihenni. Mint engem Tegnap.
-És üvöltve zokogott tovább.
Az ijedtség ötvöződött a lelkiismeret furdalással, a szánalommal, a dühhel, hogy képes voltam akárcsak fel is vetni neki, hogy ott hagyom.
Utáltam magam érte. Undorodtam magamtól.
Néha szóba hozza még, hogy "Emlékszel, amikor megígérted, és mégsem úgy lett? Tudod, amikor bevágtam a fejem?"
Legszívesebben megsem hallanám a kérdést, elfelejteném, kitörölném.
Megölném magam, hogy bántottam.
Saját magam miatt.
Azért sebeztem meg, hogy nekem jó legyen.
Azért verte be a fejét, mert én találkozni akartam két kevésbé fontos alakkal.
Gratulációm. Elértem, hogy sírjon. Elértem, hogy zokogjon. Elértem, hogy toporzékoljon. S elértem, hogy beüsse a fejét.
Egyedül értem el. Én. Most legyek büszke magamra?
Ha kérhetném, azt kérném, hogy vessenek ezért máglyára. Nem érdemlem az Életet. Így, ilyen áron nem.
De mi lehet jobb, mint egy olyan emberrel tölteni az időt, akit szeretek? Akihez kötődöm?
S akiről tudom, hogy nehéz helyzetben van és szüksége van rám?
Mi érhet többet annál, minthogy tudjam: -Vagyok olyan jó, vagyok olyan szerethető, hogy hozzám forduljon amikor baj van?
Két ilyen ember?
Három üveg sör?
Két szál Arany Marlboro? Hm.
Nem.Szerintem semmi, de lehet bennem van a hiba.
Nincs az a kézzel fogható tárgy, lét, lény, amit feladnék egy ilyenért.
De :Majd átgondolom, s lehet, hogy előrukkolok majd valami engem is meglepő válasszal.
De addig? Addig büszke vagyok arra, hogy így gondolkodom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.