Győzködtek,hogy maradjak, aludjak valamelyiküknél.
De rémültebb voltam annál,minthogy akárkhez is felmenjek. Biztonságot akartam. Aludni akartam. Nem gondolkodni, nyugodtan egy meleg lakásba álomra hajtani a fejemet.
Nem nagy kérések, mégis: Még az apróságok sem mindig teljesülnek.
Négy körül magamra hagytak, bizonygattam,hogy egyedül is megleszek, 20 perc,és itt az első metró.
Amint leléptek, a megnyugvó lelkem ismét háborgott.
Újra elkezdtem félni, bár, ez már más fajta félelem volt.
A kimerültség ötvözödött a félelemmel.
Éreztem,hogy félek,de nem volt energiám belegondolni, hogy m8i történhet velem kinnt, éjjel, nőként a nyílt utcán.
Egy negyven körüli pasi jött ki a metróhoz, mozgásán látszott,minden reggel igy indit.
Dohányzott.
Néztem,néztem,hosszasan.
"Willst du auch enie?"-Kérdezte kedvesen. (kérsz te is egyet?)
Félve bólintottam. Adott 5 szálat, látta, érezte rajtam,hogy szükségem van rá.
A metró érkezéséig számitott 10 percben négy szálat elszivtam.
Végül felszálltunk.
Nem tudtam hova menjek.
A Dom tünt a legokosabb ötletnek. Ott még hajnalban is vannak. Ha nem is sokan.
Aztán ott a Bahnhoffs mission,s talán André dolgozik ma, 6-tól.
A metro csiga lassan haladt, talán igy jelezte a szerelvény,és a soför is, hogy bizony, nekik még korán van.
Nekik korán.
Nekem késő.
Aznap éjjel megtanultam igazán félni.
Rettegni.
Tudom, hogy a félelmem nem volt alaptalan. Máig sem az.
Ahogy azt is tudom, hogy nem hiába tiltottak tőle azok az emberek, akiknek sokat jelentek.
Elmondták, hogy ismerik 5 éve.
Az én általam átélt éjszakáknál voltak súlyosabb húzásai is.
Talán egyszer megérti majd a FeketePillangó is, hogy miért viszolygok tőle.
Én láthattam azt az arcát,amit senkinek sem kivánok.
Én láttam azt,aki ö valójában. A mesztelen, sötét Őt.
Késöbb is kimutatta a foga fehérjét,
Felhivatta azt az embert, aki felnevelt, hogy öngyilkos akartam lenni. Felhivta egy jó barátom, hogy öngyilkos lettem. Gyógyszerek,penge.
Megigérte, hogy kísérteni fog, életem végéig.
Ha velem nem is, de majd Dórival haza jön. Hogy ott legyen,ahol én.
Tartotta az igéretét.
Utánam küldték a naplóját hetekkel ezelött, ami rongyosra olvasva fekszik a szekrényemen.
Minden leírt szava beteg elméjét tükrözi.
Volt páratok kezében, barátaim.
Kerekedő szemetek, elakadó lélegzetetek, egy elrebegett: "Ez tényleg beteg"- mondatotok máig visszhangzik a füleimben.
Talán vissza megyek.
Az a talán egyre biztosabb.
Hátra hagyva mindenemet: Biztonságot jelentő otthonomat. Két imádott háziállatomat, titeket, barátaim, a szeretteimet.
Mert talán utánam jön. Talán.
Igyekszem a lehető leghamarabb lépni.
Itthon bánthat: A szeretteimen keresztül.
Ott fegyvertelen.
Túl nagy, átláthatatlan, bonyolult világ Köln ahhoz, hogy lépni tudjon.
S talán nem lesz késő.
Csak sok a talán: Nagy a kockázat.
Jogos, amikor azt mondjátok, hagyjd a FeketePillangót. Azt kapja, amit érdemel.
Jogosnak tünik,amikor azt mondjátok: Lesznek ennél nagyobb pofonok is, amit kap majd. Tőle. Talán lesz olyan is, amiből többet nem kel fel.
Tudom. Érzem. Megmondom. Nem kell sokat várni majd.
Megkapja azt, ami elcsúfítja majd.
Aztán egyszer kap egy olyat is, amiből nem kel fel majd.
Tudom, hogy mit gondoltok. Tudom, hogy tudjátok, hogy igazam van.
Tudom, hogy tudjátok, hogy átlátom. Mint a szitát.
Hasonló helyzetekben keveset tévedtem még.
Most sem félek attól, hogy tévednék.
Csak remélem, hogy igen.
De valami bennt, legbelül azt súgja: Angyal, nemsokára vér folyik majd. Alig pár hét leforgása múlva. Talán 3-4...
De nem hagyhatom. Értsétek meg.
Te is, Keresztanya.
Nem tehetem meg.
Magam miatt sem. Több ember jelenlétében rám is kezet emelt.
Pár napja. Hátulról csapódva.
S ha egyszer megtette, többször is megfogja.
Ismersz. Ismered a lelkemet, az agyamat. Te ismersz olyannak,amilyen valójában vagyok.
Minden jóval, rosszal együtt.
És tudom,hogy bízol bennem.
Érzem.
Egy valamit nem felejtek el:
2+2=6.
Két lábnyom az enyém.
Kettő azé, aki kísér.
S két homokba, betonba, linoleum padlóba égetett lábnyom Istené.
Van, de nem látjuk.
Látjuk, de valahogy "nincs".
Bonyolult világ.
Bonyolult gépekkel benne.
De szerethető.
Addig, amig nem késő...
Amíg... Tényleg Nem késő...
Angyal
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.