Mert olyan "fölnőttek"...

Ha fele annyira nem lesz üres ezen írás ma, mint amilyen üres koponyám, már értelme volt írni.

Ritka azon pillanat, amikor elkezdek írni, céltalanul. Várva azt, ami kisül belőle.

Megy a híradó mögöttem - bányászokról szól. Akik lennt rekedtek a mélyben. Hetekig nem tudtak róluk semmit, s most mégis: Egy egész ország, egy egész világ figyeli sorsukat, és drukkol nekik. Ismerősök- ismeretlenek egyarányt.

Tűnődöm: Milyen lelkierő kell ahhoz, hogy valaki ilyen bátran, büszkén, hittel tele várja azt, hogy kiszabadítsák?

Tűnődöm azon: Milyen lehet egy Nyolc centiméter átmérűjő csövön keresztül oxigénhez, élelemhez jutni? S milyen lehet várni a csodára, több száz méter mélyen?...

Embert próbáló. Ez a szó jutott először eszembe.

Beszélgetünk "barátokkal". Neten. Jó dolog ez az internet. A Római Fürdő a téma.

Egy- két hete a most 7 éves öcsémmel, és unokanővéremmel mentünk.

Egész napos élmény. A csúszdák, a medencék. A szabadság, amit a víz adott.

Mintha varázspor lenne a vízben: Az első csobbanással kiszipolyozza belőled a negatív dolgokat. Kiszívja a véredből, testedből, lelkedből mindazt, ami rossz. Felszabadít.

Felér egy transzfúzióval. Testileg-lelkileg.

Talán köze van ahhoz az állapothoz, amit megszületésünk előtt, megfoggantatásunk után Anyánk méhében töltünk: Magzatvízben. Magzatvízben, sötétben. Lebegve... Valahol ég, és föld között.

Ott is érnek hatások, talán rosszak is... Anyánk érzelme, értelme együtt csordogál a testünket alkotó vérből. Az Ő külvilági szférája tükröződik belül. De tompábban sokszor.

A Szeretet, a jó többszörösen hallatszik át, vagy belülre, míg bízom benne, hogy a rossz tompábban. Utána kéne járnom a saját múltamnak.

Ahogy utána kéne járnom a Jelenemnek is. Annak a jelennek, ami pillanatokon belül többször és többször változik.

 Változik, magától. Meg változik, mert változtatok rajta.

Változik, magától, például azért, mert hetek óta más földrészen kéne taposnom az ösvényemet, de valamiért, valami megmagyarázhatatlan módon máig itt rostokolok, már csak a hétfőre lefoglalt jegyemben bízva.

S változik miattam, mert egy olyan embert próbálok ellökni magamtól, aki nem szolgál rá, aki nem érdemli meg: De nem tudhatom biztosan, mert még csak elmondani sem volt képes nekem azt, ami benne-körülötte zajlik.

Bizalmat adsz valakinek, s nem törődömséget kapsz. Nem, nem mehet. Így nem.

Minden kapcsolat alapja a kölcsönösség- minden féle szinten természetesen.

Mindegy, milyen kapcsolatról beszélünk, ismeretség, haverság, barátság, szerelem.

Ha nem felváltva töltjük fel az örökké leengedni látszó kutat, egy ember kevés lesz hozzá végül. Elapad.

Most nem apadt el. Most én apasztom el. Mert tudom-látom milyen nehéz egyedül kutat tölteni. S tudom, hogy minnél több vizet töltök bele egyedül, annál több folyik el- ki a semmibe. Vagy a Semmi-nek nevezett Végtelenbe... Talán, ha ketten töltenénk, lenne rá egy parányi esély, hogy, ha lassan is, de elkezdjen telítődni ezen kút.

Cseppenként növekedni. Cseppenként többé válni.

KisHerceg idézetet idéztem az elküldött szöveges üzenetemben.

Ha megszelidítesz valakit, vagy valamit, gondoznod kell... Mert nélküled elpusztul. Vagy, újra tüskésedik, s legközelebb már nem hagyja, hogy a tüskéit levágd, s újra megpróbáld neki elmagyarázni,hogy Te csak óvod majd.

Példáloznom kéne, de hogyan? Talán így: Tüskés a vadgesztenye héja, mint tudjuk. Vegyük úgy, hogy minden benne rejlő "gesztenye babának" lelke van. Kicsi. A héja nélkül védtelen. S Te leszeded a fáról a még tüskés élő "testet", meghámozod. A szemed elé kerül egy általad megszelidített, tüskéstelenített lény. Aki megpillant, s mosolyodat látva bízik benned. Aztán, kijátszottad magad, leteszed a földre, a fűbe, ott hagyod. Ahogy távolodsz, ahogy messzebbre és messzebbre jutsz, úgy telik az idő. Ez a kicsi lény éhes lesz, fáradt, fázik, védtelen. Hiába van a héja mellette. Hiába van a héja, mely tüskés, mely oltalmazó nem messze tőle... Nem éri el. S a héja már halott. Már nem a része. Már nem tudja védeni. Lassan elpusztul. Elporlad, földdel lesz egyenlővé.

Ha nem kerül elő másik oltalmazó kéz. Ha nem kerül elő egy olyan emberi kéz, aki nem a legördölű vércseppen siránkozik,mely az ujjából fakad, miután megprobálta vissza eröltetni a héját a védtelen lényre.

Hanem, tüskékkel teli, sebes tenyérrel is addig ügyködik, míg a védtelen védelem alatt nem lesz újra.

 Emberi kapcsolatok jönnek, mennek. Van, akit megkell szelidíteni. Van, akit nem lehet megszelidíteni. Soha, mert nem hagyja. Vagy van olyan, akit megszelidítenek, de érezve a nem törődömséget megvadul. Újra, és újra.

  Ilyen vagyok én, egy betörhetetlen vadló. Ilyen vagyok én: egy megszelidítettnek hitt vadló. Aki igényli,hogy etessék,ha éhes. Bírja élelem nélkül egy darabig, de víz nélkül szomjan hal. Semmivé lesz.

Ahogy az a kút is, amit egyedül töltögettem. Egy ideig-óráig. Jelen esetben óráig.

Hogy sajnálom-e? Igen. Mérhetetlenül. De tehetek mást? Nem. A Szeretet győz. S néha a Szeretettel együtt a távolság is.

Talán így a jó. Így a helyes. Így ér valamit.

Dobozba rakni, becsomagolni, leragasztani, talán alkoholos filccel egy mosolyt rajzolni rá, mellé írni apró betűkkel,hogy "Azért köszönök mindent..." S feltenni a megtelhetetlen polc tetejére. Ahol már van doboz. S ahova kerül is majd még, hiszen az Élet ilyen.

Emberek jönnek - mennek...

Ahogy néha a kartondobozok is.

Zsebi.