Vissza olvasva a tegnapi írásomat, kijelenthetem, hogy mára kicsit szebb a világ.
Kipihentebb nem vagyok, de háborgó lelkem csitulni látszik.
Itt van fél-dél, végre hajtottam ma szorgalmasan ezt-azt, barátosném az egyik kedvenc zenémet rakta be, élvezem ahogy minden akord, billentyü leütés, minden szó, dallam lélekig hatol, átjár.
Tettszik, hogy ma újra tudok örülni neki, újra borzongok töle.
Bár, a mellettem nyávogó macska kicsit rontja az összhatást, de hát Istenem, mondhatni, belefér.
Nincs olyan kereszt, amit az ember fia ne bírna el...
Tegnap este sápadtan, a kimerültségtől reszketve, karikás szemekkel, megtört lélekkel, kitépett szívvel, hadakozva teljesítettem.
De megcsináltam. Végig csináltam.
S ma új napra ébredtem.
A fáradtság nincs múlóban, de ma kipihenem magam, nincs olyan, aki keresztbe tehetne, nincs az a helyzet, amely megölhetne.
Újra tudom.
Érzem.
S holnap újúlt erővel megyek dolgozni.
Alig várom. A munka utáni kellemes fáradtság.
Észbontó tud lenni.
Energikussá tesz, akaratlanul is.
Arcomon kimerült mosoly, mellettem a hamutartóban egy már leégett cigaretta csikk, mellettem ma is narancslé.
Kezeim alatt megszülető új sorok képében egy furcsa összkép látszik kibontakozni:
Létezni a mindennapokban
Ezer harcon túl is szép,
Szívárványt örlő esőzés a
Zongora kíséretben hadonászik,
A tested hiába haldoklik a
Retteget, önző holnapokban:
-Országjáró csizmád kényszeríti
Mégis tovalépésre szaggatott lelked.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.