Mert olyan "fölnőttek"...

Nem értettem, hogy hova tüntethette. És miért.

A félelem csak nőtt bennem. Talán ösztönösen van úgy, hogy minnél jobban fél az ember, annál tisztábban gondolkodik. Körbe jártam a lakást, a fürdötől a konyháig, nappalin át, de nem találtam sehol a kimosott, megszárított ruhákat.

Hirtelen az erkély jutott eszembe. Hátha kirakta oda. Hátha. Hátha...

Talán csak önnyugtatás volt. Kinéztem, óvatosan.

Egy-egy darab tényleg ott hevert az erkély kövén. Tudtam, hogy kikéne néznem a korláton. Tudtam, hogy a válaszra már tudom a választ.

Tudom hol van mindaz, amit kimostam, mindaz, ami fontos volt. Nekem. És a FeketePillangónak.

Óvatosan oda léptem a korláthoz. Ügyelve minden apró neszre, amit hallok. Pokolian oda figyelve arra, hogy a hátam mögött mi zajlik.

Kiszámíthatatlan, beteg emberrel voltam egy légtérben. Bármelyik pillanatban mögém léphetett volna. Elég lett volna egy erősebb lökés.

Kinéztem. Árnyék és fény váltakozott a kertben pislákoló apró lámpák körében.

Ijesztő fényt vetve arra, ami lennt, öt emelettel lejjebb volt látható:

Minden kimosott ruhanemü a földön hevert. Szanaszét.

A füben, sárban.

Vér helyett valami rettenet csordogált ereimben.

Óvatosan, a látványtól még mindig kábultan léptem vissza a nappaliba.

Adrenalin, félelem, iszonyat, rettenet, fájdalom, és ezer miért körőzött testemben.

Lehajoltam, felvettem a polót a földről. Nedves volt, de ösztönösen megszagoltam.

Nem tévedtem: Vizelet szaga volt.

Ugyan olyan szag, mint amilyen szaga a másik kezemben tartott rövid nadrágnak volt.

Lehúgyozta a cuccainkat, és kibaszta. Az ötödik emeleti erkélyről.

Lépnem kellett. Tudtam. Gyorsan.

A lehető leghalkabban kihúztam az ajtón, átcsengettem a szomszéd bácsihoz, Andreashoz.

70 körüli alkoholista ember, de eddig számíthattam rá.

Kivéve amikor Danielről volt szó. Gyülölte. Mert kifosztotta évekkel ezelött.

Nagy sokára kinyitotta az ajtaját, kába fejjel. berontottam a nappalijába, megsem várva, hogy hellyel kináljon, vagy akárcsak megkérdezze,hogy miért zavarom negyed kettökor hajnalban, elkezdtem eldarálni mindazt, ami történt.

Csak ismételgettem, hogy Daniel megbolondult, rettegek tőle, segitsen, nem akarom, hogy bántson.

Ennyi volt a reakciója:

"Ich hasse Daniel. Er ist krank im Kopf. Ich glaube, das du von ihr angst hast, aber ich habe mit euch gar nichts zu tun."

(Gyülölöm Danielt,   beteg az elméje. Elhiszem,hogy félsz,de nincs dolgom veletek.)

Was?...Micsoda?! kérdeztem vissza töle. Aztán  a tekintetem a padlóra vándorolt.

Jobb oldalán egy üres boros üveg, amolyan kannás bor, bal oldalán egy fegyver.

Ránéztem. A hideg tekintete, a sokkos állapotom azt parancsolta nekem, hogy azonnal álljak fel, tünjek el. Mielött nagyobb baj lenne.

Mint egy rossz horror filmben. A lakásba , ahol meghuzhattam magam, egy elmebeteg állat várt, itt, ahova segitségért siettem, szintén egy ittas, másik elmebeteg karjaiba rohantam.

Felálltam, kirohantam,ajtót becsukva magam mögött.

Vissza rohantam abba a lakásba, ahonnan menekülni akartam. Halkas összeszedegettem a legfontosabb dolgokat, meg egy utazó táskát, és kiosontam, behúzva az ajtót magam mögött.

Elkezdtem lerohanni a lépcső házban. A második emeletnél megkellett állnom. Nyilt egy ajtó. Az utazótáskát ott hagyva a lépcsö fordulóban ugrottam be egy ajtó mélyedésbe.

Lélegzet vissza folytva vártam a sorsomat.

Vagy...Vagy...Esetleg vagy. Vagy nem vesz észre, és utánam rohan le,akkor nyerhetek időt, vagy megáll,körbe néz, ha mázlim van nem vesz észre,és felmegy, vagy észrevesz. És azt tesz velem,amit akar.

Ilyen állaotban minden kitelhet tőle, tudtam.

Bíztam benne, hogy van annyira pszichopata, és dühös, hogy megúszom,mert nem talál,vissza megy fel,és onnan nézi végig,hogy mi lesz a sorsom.

Mázlim lett. Vissza fordult,miután a táskát átnézte.

Amint hallottam,hogy a léptek megszünnek,ajtó csukódik, lerohantam, a földszinti hátsó ajtón ki.

Akkor éreztem igazán,mi az,hogy szabadnak lenni. Akkor éreztem igazán,mi az,hogy örülni az életnek,akkor is,ha nagyon jól tudtam: Messze még a vége. Utánam eredhet, ha fenntröl meglát.

Rohantam,rohantam, ki az egyenes útra, ész nélkül, ziláltan.

Arra mászkált két 15-16 körüli fiú, látásból ismertem őket.

Intettek. Oda rohantam, melléjük érve ledobtam a táskát, leguggoltam, és éktelen zokogás tört fel belőlem.

Fájt minden mozzanat. Fájt minden szó. Fájt minden érzés, örültem,hogy élek, de rettenetesen féltem.

Lehajolt hozzám a kisebbik, adott egy zsebkendőt, megsimogatta a vállamat, és kérdezte, hogy mi történt, mitől vagyok ilyen rémült. És mit csinálok lányként éjszaka az utcán,egy táskával.

Próbáltam elmagyarázni azt,ami történt.

Nem tudom hogyan,de megértették a lényeget.

Az egyik ott maradt velem,a másik fel szólt az apjának kapucsengőn, hogy jöjjön le azonnal.

Közben a házban lakó barátok  sorba kapcsoltak villanyt, jöttek le, kináltak meg innivalóval, étellel, zsebkendővel.

Kiderült, hogy látták,amint kidobálta a cuccainkat, örjöngve. Nem sokkal fél egy után,éjjel.

"Niki du bist meine!!!!!" Ezt üvöltötte közben. (Niki, te az enyém vagy!!!!"

Az apa ismerte Danielt. Helmutot is, akinek a lakásában történt minden. Kihívta a rendöröket.

A rendöröknek nem volt ismeretlen a helyzet. Daniellel voltak már hasonló problémák. Csak az néhol testi sértéssel párosult.

Az egyik rendörnő hátra jött velem, segitett összeszedni a ruhákat, nyugtatott. A másik közben jegyzőkönyvet vett, kikérdezte a többieket,hogy ki mit látott, a harmadik nyomozó meg felment az emeletre, ahol dörömbölt,rugdosta az ajtót, de nem nyitotta ki senki.

Megigérték,hogy házkutatási paranccsal  vissza jönnek reggel,az ügyészt nem ébresztik ezért fel.

Miután elmentek, kikisértek a metróhoz. Hajnali fél négy volt.

Remegve könyörögtem egy szál cigarettáért, hiszen azt is elvette tölem Daniel.