Mert olyan "fölnőttek"...

Ma a cimet irom meg utoljára, azt hiszem.

Hiszen jómagam sem tudom még, hogy mit vetek papirra, egyenlőre csak érzem, hogy irnom kell, muszájm, kell, irni akarok.

Igy, egy héttel túl a húsvéton, néhány labilisan eltöltött nap után, háborgó tengereket letaroló lelkivilággal, ismét neki állok alkotni...

Alkotni? Nem, talán csak "firkálni". Tiz szót, vagy szavak ezrét? Az majd adja magát...

Mivel is inditsak?

Egy mondattal, amely megbolygatott ma:

-Angyal, mindjárt anyák napja van!...

Khm.

Khm khm.

Anyák napja. Eszembe jut egy naaagy csokor virág, orgona a legtalálóbb.

Eszembe jut róla két szivből adott puszi.

Eszembe ötlik egy nagy ölelés is, ami sok esetben társul a puszi(k) mellé.

Hm, mintha verseket is szavalnának a gyermekek, felnőtt gyermekek az "Anya" cimet kiharcoló egyednek.

De. De valami mégis hibádzik.

Mások annyira várják. Mások hetekkel előre gondolkodnak azon, mivel lepjék meg az őket világra hozó, vagy felnevelő nőket.

Én nem várom.

Én nem gondolkodom meglepetésen.

Mert nincs kinek cimezni.

Van egy örökbefogadó anyám.

Hm. Jó. De szivből menne neki az anyáknapi üdvözlő kártya vajh' ?

Nem, naná , hogy nem.

Lehet, hogy adatik neki egy, három örökbefogadott gyermeke közül az egyiktől, de nem hinném, hogy én adnám fel postán.

Vagy ha igen, talán sajnálatból.

Hiszen, lehet, hogy minden tőle telhetőt megtett értem, értünk, még akkor is, ha ez leginkább negativ irányzatokba fordul(t).

Aztán... Van egy hozzám közel álló, 33 éves nő, nevezzük csak Csé-nek, vagy Krisztának.

Kinek, hogy tettszik jobban.

4 éve ismertem meg, egy játékból kifolyólag lett egy-néhányunk "anyukája."

Fradi nevezetü barátom kezdte "Anyának" szólitani, aztán egyszer csak, egy átbulizott éjszaka után, hulla fáradtan, talán Fradi után szabadon, le "Anyáztam" én is.

Valahogy igy hangzott:

-Anya, megyek aludni. Én már nem birom a strapát...

Aztán hirtelen jeges, fagyos csend. -A részemről.

-Öööö... Vagyis, Kriszta.- javitottam azonnal, gyermeki zavarral az arcomon.

Rám nézett. A szemembe. Lassan mosoly kerekedett ki az arcára. Nem mondott semmit, csak oda lépett hozzám, s megölelt.

-Kicsi, (tudniillik az elejétől fogva igy hiv.) nincs semmi baj. Fradi úgyis a húgaként emleget. Mit nekem még egy gyermek?"- s nevetett.

Vele ellentétben én elsirtam magam.

Anya...Anya...Anya.... Milyen idegen volt nekem akkoriban az a szó.

Elötte soha nem használtam. Nem volt olyan, aki kiérdemelje. Nem volt olyan, akinek ez járt volna.

Itt a lelkem diktált, nem az eszem, vagy a berögződés.

Direkt elszúrni ilyet nem lehet.

Ahogy mondják: "Ez csak úgy jött."

Furcsa, mosolyogva folynak most a könnyeim. Ahogy eszembe jutnak réges rég meg nem történtnek hitt történetek.

Az érzés is vissza jön...

Még mindig kiráz a hideg, ha arra az éjszakára, hajnalra gondolok.

Zavar, büntudat, lélekig nyilaló fájdalom, ötvözve az ujdonság varázsával.

Másnap (pontosabban aznap) a reggelinél köszöntem mindenkinek, leültem mellé az asztalhoz.

-Szia gyermekem. -Köszönt nekem Kriszta.

Emlékszem, hogy nem néztem a szemébe, lehajtottam a fejem.

-Ne haragudj rám, hogy le "Anyáztalak", csak Fradi egész este igy hivott, valahogy bennem maradt."

Megsimogatta a fejemet, nevetett, s elkezdte felsorolni, hogy mik a reggelizési lehetőségek.

Aztán idővel Krisztából nekem is "Anya" lett.

Ha netán le Csé-zem, vagy eredeti nevén szólitom, még fel is háborodik, hogy , hogy merem... Miért nem hivom anyának? Talán haragszom?

Nem, soha nem haragszom. Csak elbizonytalanodom néha.

Hosszú, hosszú évek óta először, mellette lehettem igazán gyerek.

Ha Ő ott volt, tudtam, hogy nincs semmi baj. Ha tud, megvéd. Ha tud, segit. Ha tud, ad. Ha tud, mellettem áll, ha megérdemlem, ha nem.

Mellette toporzékolhattam. Mellette sirhattam. Mellette nevethettem. Mellette lehettem az, aki vagyok.

Mellette nyert értelmet a nemrég megtanult mondás: "Akkor szeress a legjobban, amikor a legkevésbé sem érdemlem meg, hiszen akkor van rá a legnagyobb szükségem."

Ezt mind letudtam irni. Ezt mind eltudtam mesélni.

De mégsem érzem ugy most, hogy Ő lenne az, akinek Anyák napjára jár a Köszöntés.

Most nem érzem úgy.

S nem értem miért.

Tavaly olyan boldogan készültem az Anyák-Napjára.  Most nem. Most félek tőle.

Nagyon félek tőle.

Félelem, és ür...

Mikor inogtam meg , vele kapcsolatban vajon?...

Tudom. Egy rossz emlék az alkohol ittas, átbulizott két hónapom foszlányából.

Az a nő, akit Te feketepillangónak neveztél el, az mondta a következőt:

-Niki, Csé soha nem fog úgy szeretni mint a saját gyermekét. Soha nem leszel neki olyan fontos. És Te sem szeretheted úgy, mint egy anyukát.

Héééj, eltudja valaki mondani nekem, hogy hogy kell egy Anyát szeretni?!

Mert. Mert... Mert én nem tudom. Önhibámon kivül.

Ezen mondat után az első érzésem az volt, hogy még csak arra se vagyok jó, hogy valaki szeressen, úgy, mint a sajátját. A következő gondolat az volt, hogy engem senki sem szeret. A harmadik gondolato meg már az éterbe üvöltve hangzott el: