A mai napom értelme, hogy Nincs Értelme.
Semmit tevés. Egész nap.
Ilyenkor utálom magam utólag, de mennyire is jó abban a pillanatban.
Amikor egy hosszúra nyúlt , a környék egyetlen kocsmájában eltöltött este után délben ébredsz, úgy, hogy az arcodon van még a párna lenyomata, egyedül vagy, kipihenten, akkor nem számít, hogy hogyan tovább.
Akkor nem fontos, hogy értelmét nyert-e a napod, nem számít az, hogy semmit nem teszel, vagy világot váltasz.
Akkor senki nem kérdezi meg, hogy mit csináltál ma?
S nem kell válaszolnod, felsorolnod a napi teendőidet.
A legjobb benne az talán, hogy senkinek nem tartozom elszámolással.
Kivéve persze a most nyekeregve írkáló jómagamnak.
Jómagam meg nem szid meg érte, hogy semmit tevősre fogtam a figurát ma, se nem mentem ásni, csákányt dobálni, ásóval táncolni a Braunnal, se nem vittem el játszani a 6 éves öcsémet, se nem irtam egy árva betűt azon újságírónak, aki engedélyt adott arra, hogy segíthessek neki írni, s két cikkel is elvan maradva, mégcsak a kutyám sem volt kerten kivűl ma, illetve egy könyv sem fordult meg a kezeim között.
Mit ne mondjak: -Csesszék meg, ez egy ilyen nap.
Bár, cáfolhatatlan, azért kicsit háborog a lelkem, főleg egy ilyen őszinte vallomás után, annak tudatában, hogy más ember izzadva dolgozik ma, vagy kirándulni megy, vagy csinál valami jó kis programot a szeretteivel, szeretteinek.
Egy napra belefér ez mind.
De ez egy nap. Nem 30, vagy 130, vagy 1300 nap.
24 óra. Sőtt, nincs annyi.
Azért azon elgondolkodom, hogy hogy is lehetne igy élni nap-nap után.
Szerintem sehogy.
Mondják sokan, hogy semmit nem csinálok, ezen jót mosolygok.
Tudják ők, hogy mi zajlik nálam otthon a négy fal között?
Tudják azt vajon, hogyha nem vagyok elérhető, akkor éppen pénzt keresek?
Az, hogy mivel? Irhatnám azt, hogy senkinek semmi köze hozzá, vagy irhatnám azt, hogy prostiként dolgozom a József városi piac mellett, de minek?
Kisgyerekekre vigyázok, nevelem a 6 éves öcsémet, és írok.
Mikor mit.
Vagy éppen olvasok.
Mikor mit.
Tegnap nagyon tündéri volt a kistesóm.
Szememre vetette, hogy miért lát olyan keveset.
Az arcomba vágta, hogy Ő bizony nem hajlandó fürödni, enni, inni, játszani, jól viselkedni, csak hogy én kérem.
Megszokta talán, hogy életének első három évében mellettem volt leginkább.
Ő így fogalmazta meg: "Niki, mert téged szeretlek a legjobban. Mindig is."
Furcsa. Az ember azt hinné, hogy egy 3 éves kisgyerek, az óvoda szelében, helyre álló családi körülményei között elfelejti azt, vagy csak nem vesz róla tudomást, aki nevelte, aki mellette volt, ha sírt, aki, mikor pici baba volt ,felvette a rácsoságyból, aki átöltöztette, aki pelenkázta, aki nagyon ügyelt arra, hogy a lehető legszebb, legtisztább magyar szavakat használja, hogy abban nőljön fel, stb.
De nem, mennyire nincs így.
Ez a kiskölyök, aki ha kell, akkor eleven, rosszalkodik, lekever egy sallert annak a gyereknek, aki megüti őt, de mindenek előtt higyjétek el nekem, hogy csupa szív- szeretet, ez a kiskölyök bizony megmutatta, hogy nem felejt.
Mai napig is oda bújik hozzám, elmondja, hogy én vagyok a legjobb nővér a világon, s ragaszkodik hozzám. Túlon túl.
Ha nevetek, ha önfeledten játszom vele, ha éppen a vacsoráját főzöm,ami néha odaég, mert elfelejtődik, vagy a kedvenc pólóját keresem, ha szomorú vagyok, ha mosolygok, mindig szeret.
Szeret. Tisztán. Gyermekien.
Kézzel foghatóan.
Ha hetekig nem találkozunk, mert úgy alakul az élet, akkor diadalittasan, mosolyogva ugrik a nyakamba, s hosszú percekig ölel.
Csak ölel. Ölel. Ölel.
Én meg vele együtt , ott, akkor, abban a pillanatban, magamhoz ölelem a Világot.
Sokan nem tudják, hogy milyen kötelék van közöttünk.
Leírhatatlan.
Ma sétálás közben leszólított az az úr, akinek a Félix nevezetű kutyája van.
Pogány úr talán? Azt hiszem, Ő.
S elmondta, hogy olyan türelemmel vagyok a kisöcsém felé, olyan szeretet van közöttünk, olyan odaadás, melyet Ő nagyon ritkán lát.
Anya-gyerek, gyerek- gyerek, nővér-öcsi, barát-barátnő, lélek-lélek.
Sajnálom, hogy sokan nem láthatják, élhetik meg azt a Csodát, amit én kapok az Élettől.
Sok sok apróság.
Néhol az állatok képében, néhol apró pofonok képében, néhol emberek, barátok, pillanatnyi haverok, ismerősők, ismeretlenek képében, s nem utolsó sorban bombasztikus helyzetek képében.
Vagy sokan megélik, látják, de nem értékelik.
Sajnálatom küldöm azoknak.
Én köszönöm, köszönöm, jól vagyok!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.