Kedves Ismeretlen Ismerősöm!
Utólag már én is tudom, hogy mi a súlya annak,amit tettem.
Előtte, s utána is tudom, hogy butaság, még egy bélyegzés.
S, hogy lehet máshogy is csinálni.
De ott, akkor, egy pillanat az egész.
Mint amikor egy pillanatra elveszted az irányitást.
Mindenek fölött. Leginkább magad felett.
Ott és akkor csak egy, a te testedből kicsorduló vér csepp tud megnyugtatni, egy csepp vér tudja megfogni a kezed, amit akkor elengedettnek tudsz be.
Évtizedes történet az enyém. Legalábbis ez a része az.
Kezdődött körzővel. Alig voltam 12 éves. Élet történetemet ismered. Nem tudtam megküzdeni a minden napokkal. A tudattal, hogy kezdem megérteni, felfogni, hogy mi zajlik körülöttem.
A végszó az öt legjobb barátom halál tusája volt. Gondolom tudod mire gondolok.
Végig nézni.Érezni.Hallani az eldördülő fegyver hangját.
Egy lövés. Puff. Még egy. Puff. A harmadikat már fel sem fogtam. Csak a hangjára emlékszem. A fegyver hangjára, s egy nyüszitésre.
12.születésnapom után egy-két nappal történt.
Talán ez volt az I betüre a pont.
A többit hozta magával az Élet.
A serdülő kor. A családnak éppen nem nevezhető szféra, ami körül vett, nap mint nap. A mondatok, melyek mindig tudatostották bennem, hogy egy olyan ember vagyok, aki nem viszi majd semmire, akit nem lehet szeretni. Akit nem kellett volna kiemelni az intézet fogságából babaként.
S a magány.
A magány, melynek mára megtanultam örülni.
Megtanultam kezelni, megtanultam hálásnak lenni érte. Hiszen olyankor a néma csend életre kelti a gondolataidat, önmagadat.
Mi az, ami az utolsó csepp volt aznap a pohárban?
Talán az a néhány mondat, amit attól az embertől kaptam, aki egykor fontos volt.
Hogy miért volt fontos, azt nem tudom. Máig nem.
Sokat is gondolkodtam rajta. De nem jutok dülőre.
Talán kicsit az anya képet adta nekem.
Volt idő, amikor jó volt hozzá bújni. Vagy mikor sirtam, csak mellém ült, és hallgatott Velem.
Vagy talán esténként, egy horror film közben , vagy után, mikor szét áradt bennem a félelem, akkor oda kúszni mellé az ágyban, és elaludni úgy, hogy tudtam, ha bármi baj van, felkelthetem. Hiszen ott van. Mellettem. Velem.
Vagy játszani a kertben, a kutyusokkal, úgy, hogy ott ül, s figyel ránk.
Játszani nem láttál még, jókat lehet rajtam mosolyogni. Igazi kisgyermek képét keltem. Esek, kelek, borulok, bukfencezem, kergetem a kutyát, bottal a kezemben, vagy forditva , a kutya kerget engem bottal a szájában. S arcomon olyan mosoly, mely méterekig hatol.
S, hogy mi volt az a pár mondat?
Lényegében annyit közölt, hogy soha nem bizott meg bennem , s akárki jobb , több mint én. Én, aki soha nem úgy, és azért adtam, hogy viszonozza. S az őt körül vevő emberekkel ellentétben őszintén adtam.
Önzetlenség.... Ennyire eltünt volna? Ijesztő.
Ahogy én szeretek, az még gyermeki szeretet. Aki ismer egy kicsit is, az tudja.
Kevés embert engedek közel, kevés emberhez merek ragaszkodni.
Kevés ember elött nyilok meg.
S mondd meg, mi öszintébb a gyermeki szeretetnél? Egyáltalán, megkérdöjelezhető?! Nem, nem az. Nem!
Ennek tudatában nem tartok attól, hogy lesz még egy olyan eset, hogy megszólal a telefonod, hogy baj van.
A Titkod lassan az én titkom is.
Talán Neked gyorsan ment elsajátitani. Nekem nem megy gyorsan.
Talán az elmúlt 3 hónapom miatt. Ami kifordtott magamból. Ami meg, és összetört.
Feltettem a felsorolt kérdéseidet magamnak.
És nem, nem ér annyit.
De ki ér annyit, hogy megtegyem újra? Mostani meglátásaim szerint senki.
Isten adta, Isten veheti el... Ismerős a mondat? Igen, Te mondtad.
Azon az estén.
Köszönettel tartozom. Hogy ott voltál. Talán egy Köszönet is kevés.
Megkérdezte Tölem azon illető, aznap este még, amikor találkoztunk kis idöre, hogy
Sz. jobb? És mondta, hogy Ö is bekötözte volna.
Tudod mit feleltem? Talán nem jobb, de több. De róla tudom, hogy nem bántana. Azért, úgy, ennyire soha nem bántana mint Te. Benne jobban bizom.
Válaszomat még egy kérdés követte: - Ennyi idő után?
S mondtam, hogy igen. Ennyi idő után.
S elsétáltam.
Magamat is megleptem, hogy Téged hivtalak fel. Nem gondoltam volna soha, hogy az első leszel, akit felhivok, sirva, ijedten. S vérben úszva. De azt hiszem, hogy ott jöttem rá igazán, hogy kiben bizom meg leginkább.
Amikor meggondolatlanul, remegő kezekkel a Picim nevet kerestem abban a telefonban, ami elöször a kezembe akadt.
Nem szóba állni az emberrel ilyenért, butaság úgy gondolom. Hiszen nem segitség.
Érthető, hogy ezt és igy érzed, de magad példájából szerintem tudod, hogy ez a legrosszabb hozzá állás.
Hiszen ott, és akkor annyira magatehetetlen az ember, annyira sebzett, nem csak fizikálisan, hanem lelkileg, pszichésen is, hogy ez nem emel.
Most, igy tiszta pillanatban ösztönöz arra, hogy ne tegyek többet ilyet. Föleg ne azért, amiért megtettem.
Amikor elkezdödött ez a 3 hónapos, alkohol, buli ittas, talaj vesztö fázis, két- három figyelmeztetés után elfordult Tölem valaki.
Ismered azt a Valakit.
Talán ha nem hagyja rám, s nem mondja azt, hogy majd akkor beszélgetünk ujra, akkor szól hozzám újra, ha a körülöttem lévő mocsok megszünt, addig csak kötelességét teljestve kiszolgál, talán nem tartott volna eddig. S talán minimálisan biznék benne mai napig is.
Hiszen mit váltott ki belőlem? Dacot.
Végtelen mennyiségü dacot, s olyan érzést, hogyha mosolygok, jól viselkedem, emberien, akkor lehet engem csak szeretni. A hibáimmal együtt nem.
Kimásztam Belőle végül. Olyanok segitségével, akik nem sajnálták rám a szót, s a megfelelő, emberi eszközökkel próbáltak meg segiteni.
Első példának tökéletes vagy Te. Talán érted amit mondani szeretnék.
S saját magam segitségével.
Nem állitom, hogy könnyü volt. Nem állitom, hogy mára könnyebben megy távol tartani magam ettől az egésztöl.
De igyekszem, annyira igyekszem. Foggal- körömmel.
S büszkén állithatom, hogy megyeget.
Önerőből. S a Te segitségeddel.
Egy olyan ember segitségével, akit még nem ért utol a mai világ bús-komor szele.
A Te segitségeddel. Te, Te nem fölnőtt ember!
